Nem nagyon fordul elő a hatalom ehhez fogható gyors, szinte villámcsapásszerű totális, az egész országra kiterjedő leépülése és fölbomlása, ugyanakkor rendkívül gyors visszaépülése, megszilárdulása sem.

Ugyanis 1957 közepére már semmi kétsége sem lehetett senkinek, hogy szovjet megszállás ide vagy oda, megtorlás ide vagy oda, az új uralommal szemben a lelki és mentális ellenállás tartalékai kimerültek. Aki akart, távozott, s ez súlyos tíz-, sőt százezreket jelentett; a többség viszont maradt és maradni akart, tudva, hogy bele kell törődnie: s akármit is gondolunk a döntésről, az elfogadás és beleegyezés stratégiái már működtek. Meglepően jól.

Az ilyen és hasonló politikai hullámvasutazás a politikai gondolkodásnak is föladja a leckét. Semmiféle recept nincs ugyanis a kezdet és a vég megállapítására. Az orvos meghatározza a fertőzés lehetséges időpontját és okát, a betegség elmúltát; a közgazdász megkeresi a rossz vagy hibás döntés, döntések eredetét, s megvannak a számai ahhoz, hogy a válság végét bejelentse. A strukturalista történettudomány időnként el szokott játszani a korszakolással, a rövid és a hosszú távú idő megkülönböztetésével. A politika tudományában ilyesmire nemigen támaszkodhatunk. Minél látványosabb egy esemény, annál valószínűbb, hogy az eleje másutt van; s hogy a végétől még messze vagyunk. Ezért van, hogy ugyanarról a dologról oly sokféle értelmezés adható (mert hát miről is?), s mindegyik lehet jogos és indokolt; egyúttal minél sűrűbb az értelmezések világa, annál biztosabb, hogy politikailag gondolkodunk.

Magam sem tehetek mást, mint röviden vázolok három közismert értelmezést, s hozzáteszem azt, amit talán kevesebben gondolnak végig: éppen a saját politikai hagyományunkat.

Mikor kezdődött tehát az a bizonyos október? S mikor ért véget?

Minden bizonnyal igazuk van azoknak, akik szerint az október–novemberi napok forradalmárjai és szabadság­harcosai, ha valamit tényleg konkrétan akartak, akkor a kommunista párt uralmának megszűnését; ha volt a fejükben valamilyen elképzelés a jövőről, akkor az semmiképpen sem a háború előtti rendszer restaurációja, hanem valamiféle népi demokrácia, esetleg valamilyen osztrák modell lehetett, amelyben a politikai elit (a parlamentben és a kormányzatban) birtokolt döntési kompetenciáit ilyen-olyan társadalmi érdekképviseleti szervek (tanácsok, fórumok) korlátozzák. Ideológiai-társadalompolitikai szempontból ez antikommunista, de baloldali egységfront volt, amelynek még a jobbszélén álló Mindszenty József is osztály­nélküli társadalomról, a történelem által igazolt döntésekről (föld- és tulajdonreform), a magántulajdon szociális alapú korlátozásáról beszélt. (Igen elgondolkodtató, hogy a valóban nem kommunista, de mélyen baloldali, s persze Mindszentyt a legkevésbé sem kedvelő Bibó István a beszédre visszaemlékezve éppen ezeket a föltűnő részleteket nem említi meg: talán kínos lett volna?) Egyszóval: a magyar október semmi más, mint visszatérés 1945-höz (esetleg 47-hez); s ha „korán jött is”, méltó folytatása volt a lengyel munkásmozgalom. De még a szélesebb bázisú, főleg a nagyvállalatokra kiterjedő munkástámogatás megszerzésére irányuló tétova kádári törekvéseknek is köze volt hozzá. Bármennyire is tabu volt 56, éppen tabusítottsága folytán maradt állandóan napirenden, a rendszer temetetlen és eltemethetetlen, élő és mardosó, mindig baloldali lelkiismereteként.

Tetszetős és igaz ez az értelmezés, a történelmi távlat, a rendelkezésre álló dokumentumok, beszédek, a szociológia, az okos és tudós kutató egyaránt támogatja. De azért nem volt ez valami nagyon vonalas, nagyon kigondolt, nagyon tudatos forradalom. Nem voltak valódi programok, beszédek, egy igazi politikai forradalom sok egyéb sokatmondó jelképe és kelléke. Volt viszont valami élénk nyüzsgés, tettvágy, szervezés, lett légyen szó fegyverek, tüzelő, szén vagy kötszerek osztásáról. Voltak lincselések, de mérték­tartó igazságosztások is; önmaguk számára is váratlanul vezetővé váló emberek, a természetes tekintély birtokában. Ezeket a különös dolgokat összegezte Hannah Arendt, a XX. század legnagyobb politikai gondolkodóinak egyike. A magyar szabadság napjait elemezve a tiszta politikának, vagyis a közös cselekvés tere megteremtésének forradalmát látta bennük: nem a baloldal által rendszerint szociális irányba eltérített forradalmainak egyikét, hanem a valódi, igazi politikai forradalmat. Arendt meg volt róla győződve, hogy a hatalom csak ilyen mindenki számára érthető és érzékelhető egyetértésből fakadhat, s ez az, amit erőszak képtelen pótolni. Az egyetértés nem valamiféle homályos és ködös közösségérzület, eufória (persze ilyen is van, miért ne lehetne, testben élő lények vagyunk, a fölszabadulás fennkölt és a megkönnyebbülés testi érzése akár együtt is betölthet minket); hanem éppen ez a nagyon is gyakorlati valami, szervezés, ügyintézés, kapcsolatépítés, érvelés és döntés, egyszóval mindaz, ami a nyugati ember számára az önkormányzás lényegét és örömét megadja. A magyar október Arendt szemében a kivételes forradalmak egyike volt, a politikateremtő nagy tettek egyike. Minden korábbi történelmi minta és párhuzam ellenére is úgy gondolta, hogy 56 az örökké ismétlődő, de rendszerint kudarcba fulladó kezdetek egyik reményteljesebbike, az előzménytelenségnek, a semmiből, sőt, a totalitárius erőszakból, vagyis a politika tagadásából való születésnek már-már hegeli arányú eseménye. S éppen eltiprása, az erőszak pőre, kendőzetlen, nyers ténye mutatja meg ezt a végső igazságot. Legkésőbb decemberben, az ellenállás utolsó szerveinek fölszámolásakor a forradalom sorsa megpecsételődik, s a politika dicsősége helyébe ismét az elnyomás, a hazugság és a terror dicstelensége lép. Arendt tulajdonképpen a legalkalmasabb ünnepi szerző, hiszen a semmiből semmibe tartó, közte azonban csodaképpen tündöklő, a normalitást (a szabad, közös cselekvést) már-már mitikussá, hősi magatartássá stilizáló („pesti srácok”) forradalmat senki nála nagyobb meggyőző erővel nem ábrázolta. Beethoven Egmont-nyitányánál maradandóbban ezt nehéz volna sűríteni: a magyar forradalom szinte minden pillanata, drámai, reménykedő, dicsőséges, komor mozzanata benne van a zenében, amely talán véletlenül került elő, de éppen ezért válhatott himnusszá.

De ahogy a klasszikus-plebejus baloldali, úgy az Arendt-féle anarchista-republikánus, totalitarizmusellenes forradalomból is hiányzik a szabadságharc. Egyik sem tud mit kezdeni sem a londoni hat-hárommal, sem a melbourne-i vízilabdadrámával. Pedig ezek nélkül sem érthető az az október. Mondanom sem kell, hogy jobboldali kormányok regnálása idején pontosan ez, a címerkivágós, „ruszkik haza”-mozzanat dicsőül meg; s a levert vörös csillagok sem a munkáshatalom bukását, hanem az idegen, elnyomó uralom elűzését jelképezik. Az idézett rádióbeszédben a prímás kifejezetten ki is jelenti, hogy szó sem volt forradalomról, hanem csakis szabadságharcról. S természetesen ennek az értelmezésnek az igazságát sem lehet vitatni, legföljebb azt lehetne mérlegelni, hogy vajon 56 nemzeti tartalma mennyire volt – paradox módon talán – általános, egyfajta antiimperialista, antikolonialista érzület, a „kis nemzetek” örök küzdelmének újabb állomása, a nagy birodalmak közötti harmadik út mítosza; vagy inkább egyfajta úri becsület, személyes ügy, a „magyar név megint szép lesz” gesztusa, a se német, se török lokális – legföljebb kelet-közép-európai – dilemmájának ismételt kiadása. De bárhová tesszük is a hangsúlyt, október, s még inkább november szabadságharca a nemzeti lélek és a történelemben megedzett jellem ismerős megnyilvánulása. Tulajdonképpen nincs benne semmi rendkívüli. Hősei vannak és vértanúi, árulói és elárultjai, de alapjában véve ugyanarról szól, mint Rákóczi és Kossuth háborúi. Csakhogy, s ezt már mondanom sem kell, ebből az értelmezésből pedig az előző értelmezések igazsága hiányzik, a társadalmi és alapjában véve a politikai tartalom is, leszámítva az elemi erejű NEM mondását minden külső hatalomra (a belső is külső, természetesen).

Mondhatjuk most, hogy hát akkor a dolgok egyszerre igazak, forradalom is volt, fölkelés is, szabadságharc is, semmi okunk, hogy bármelyik magyarázatot vagy értelmezést a többi rovására, főleg kizárásával tartsuk igaznak. S valóban, ezt a lehetőséget meg is kell engedni. Van azonban az efféle szinkretista megoldásokkal egy kis baj: miközben a nagytotál működik, elvész a gondolkodás igazán fontos része, a belső összefüggések és irányok föltárása. Ahogy egy festmény mély és teljes megértéséhez olyan szakértelem is kell, amely képes meglátni a struktúrát, az ellenpontokat, a színek összefüggéseit, nem is beszélve a szimbólumokról, utalásokról, úgy a nagy események rejtett struktúrájának megértéséhez is elmélyülésre van szükség.

Mikor kezdődött? Mikor ért véget? Ezek a politikai megértéshez is fontos kulcsok. S azt hiszem, ahová vissza kell mennünk, ahol a források fakadnak, az, akárhonnan is nézzük, Trianon. Nekünk gonosz, másoknak áldott csoda. Hiába testvérnép, úgymond, a lengyel, pontosan azért, mert számukra a megsemmisülés már-már mindennapos történelmi gyakorlat, 1918 számukra a beteljesedés pillanata, s a Nyugat rokonszenvét sohasem veszítették el. Lengyel­ország mindig túlélt és fennmaradt. Nyugaton.

Magyarország nem. Sőt, tulajdonképpen nem is semmisült meg, hiszen fönnmaradt. Mondjuk azt: véget ért. S ez tulajdonképpen rosszabb, mintha megsemmisült volna. Ahhoz mégis van valami közünk, annak legalább főszereplői lehetünk, lehettünk volna. De a véget érés olyan, mintha egyszerűen levették volna az országot a műsorról. S amit le lehet venni, azt persze bármikor vissza is lehet tenni. Pontosan ez történt. Nem sokkal később az ország ismét és hirtelen kitágult. Más ruhát adtak rá, másként nézett ki a tér­képen, ki-ki rácsodálkozhatott egy soha nem volt országra, amelyhez így semmi köze sem volt. Majd eltűnt kétszázezer magyar katona valahol keleten: kiíródtak a programból. Aztán elvittek újabb több százezer magyar zsidót: voltak, nincsenek. Aztán kitört a vész, ahogy Vörösmarty írja az Előszóban, ebben a furcsa, a tankönyvekből kilógó versben, ahol a költő talán a maga számára sem felfogható módon már megérzi, hogy talán az a forradalom és szabadságharc sem volt más, mint velünk megtörténő, de kibogozhatatlan értelmű dolog. Legföljebb remélhetjük, hogy a bukás – büntetés, ahogy Kölcsey remélte. De az is lehet, hogy szó sincs büntetésről, csak a vak végzet, a részeg szerkesztő sújt le ránk. S íme, itt a háború, szőnyegbombáznak az amerikaiak, végigszántják az országot a német tankok, s végigtapossák az orosz hordák. Majd megint elvisznek újabb százezreket, sokakat kényszermunkára, sokakat mindörökre, Keletre vagy Nyugatra. Jön a földosztás, s mindjárt újabb pogromok, újabb tüntetések, ünnepélyes politikai nagygyűlések, beszédek és köszöntések, s a még ünnepélyesebb körmenetek és misék. S ez a nagy szabadság, ez a nagy-nagy akarás mégis a félelem, vagyis a tehetetlenség légkörét árasztotta. Márai így idézi föl egy egri látogatását, ahol Mindszenty miséjét várta a sok ezer zarándok. A prédikációt, írja, alig érthették. De „[a]mit értettek, hogy félnek, és ez az ember hajlandó a mártíriumra, velük fél és velük él. Mitől féltek ezek a nagyon szegény, mezítlábas zarándokok, százezren? … S a többiek, millióan, zsellérparasztok, akik otthon maradtak viskóikban? A bolsevisták földet adtak nekik, a kommunista hírverés minden közlési módszerrel megtanította őket, hogy most már minden a nép, a szegény dolgozók érdekében történik. … Mégis féltek. […] Nem lehetett biztosan tudni, mitől féltek? De szorongtak, térdeltek a kövezeten és felnéztek a papra, mintha egy emberben – a bíborosi taláron át – megtestesült volna egy követelés […] a lelkiismereti szabadság jog[a]. Talán ezt érezte a tömeg, amely félt. Leborultak, nyögtek, fohászkodtak.” (Föld, föld!…)

Mielőtt az olvasó félreértené: a végzet nem ment föl az erkölcsi felelősség alól. A félelem sem. A morális olvasat is egyike az események igaz értelmezésének. De az erkölcsi ítéletet mindig az egyéni lelkiismeret hozza. Nincs olyan történelmi helyzet, amelyben ne volna ott a felelősség, személyesen senki sem hivatkozhat arra, hogy a végzet csak úgy lesújtott rá. De azért nyilván könnyebb a jót választani és a helyest tenni, ha a közösség támogat, ha nem fél, ha nem tehetetlen, ha nem béna vagy közönyös. S ha mégis az, akkor annak okán érdemes tűnődni.

Márai pontos megfigyelő volt, mint ahogy a nép is pontosan érezte, mi következik. Újabb fejezet, most a totális diktatúra epizódja. Sokan idézik föl utólag, hogy volt abban a Rákosi-korszakban valami szürreális, az ideigtartóság bizonyossága, s egy nem egészen megalapozatlan várakozás arra, hogy ez a rész is rövidesen véget ér, ahogy az előzőek. De talán az elnyomás ismeretlen foka, a berendezkedő uralom gonoszsága, sőt tökéletessége volt olyan kikezdhetetlen, olyan totális és megkérdőjelezhetetlen, hogy, mint a Mátrixban, fölébresztett egy gyanút, egy megnevezhetetlen sejtést: talán álmodunk. S ebből valahogy föl kellene ébredni. De mire is? Mi lehet a VÉGE fölirat után, az ébredés után? Az előző rész? Visszatekerés? Egy korábbi álom? Ezért is volt érzékelhető 1956-ban a Horthy-rendszer szaga is; nem volt az egészen kádári hazugság, riogatás. De hát mi ebben a meglepő? Valaminek csak kell következnie utána, s mi egyéb következhetne, mint az a film, ami előtte is ment? S amiből szintén föl lehetne egyszer ébredni, ha tudnánk, hogyan kell; de nem tudjuk, mert sosem voltunk ébren.

S ez az, amiért még október és november is annyira álomszerű, még álomszerűbb, mint a képtelenül valóságos 50-es évek. A szürke fényképek – de még a kevés színes is – a Budapest utcáin füstölgő harckocsikról, a levert csillagokról, a civil egyenruhás tömegekről valahogy ilyen ábrándszerűvé, másvilágivá teszik ezt a néhány napot vagy hetet. Álom volt, vagy már ébredés? Ahogy a kamasz él, vagy ahogy az ember kamaszkorában él, az ilyen; túl a gyermek­kor mesevilágán, de még innen a felnőttkor kimért realizmusán. Gyerekek, suhancok, bácsivá öregedett fiatalok városa volt Budapest, különös játszótér. Főváros ugyan, de nincs benne kormány, csak izgatottan sugdolózó értelmiségi politikusok, nincs benne hadsereg, csak puskák és katonák, nincs benne igazgatás, csak megszervezett élet.

Álom volt, de olyan, amelyből kínosan, keservesen fel akarunk ébredni, mert tudjuk, hogy álmodunk, de nem akarjuk tovább folytatni ezt az álmot, a filmet, amelyhez nincs közünk, csak fut rajtunk megállíthatatlanul. Ismerjük ezt a kellemetlen élményt: nem tudunk fölébredni, hiába akarunk. S ha nem sikerül, még el is felejthetjük. Mert az epizód itt fejeződik be, Léthe partján, a felejtés küszöbén, 1957-ben. Mert alighanem ekkor, 1957-ben ért véget az október, de a végzetszerűség és az álomszerűség politikája csak visszatért. Így 56 sem más, mint ébredési kísérlet, anélkül, hogy a valóságba sikerült volna visszatérni.

1981-ben egy hétfői rádiókabaré egyik adásában Bodrogi Gyula monológot adott elő. Arról szólt, hogy ünneplünk, huszonöt éves évforduló van ugyanis. A hallgatóság nyilván azonnal tisztában volt vele, hogy csiklandósan veszélyes terepen vagyunk, de a kabaréban, íme, már ezt is szabad. A szerző egyre jobban csigázta a figyelmet, a közönség egyre izgatottabban vihorászott, míg a végén megszületett a poén: igen, huszonöt éves a Kádár-rendszer. Nyerítés, boldog röhögés volt a jutalom. Hála azért, hogy immár szabad ötvenhatra is utalni. Kabaréban. S a mélyben: hála azért, hogy nem kell fölébredni, mert a történelmi végzet most éppen kedvező irányt vett; hálás belátása annak, hogy az ébredés dőre kísérlet, mert legokosabb hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek, hogy sodorjon minket az élet; s hála azért, hogy az a bizonyos ébredési kísérlet is belesimult végre az álomba, beleépült a filmbe, a magyar Mátrixba. Consummatum est.

Borítókép: 1956. Budapest I., Budapest II. Széna tér a Vérmező és a Széll Kálmán tér felől nézve. Fortepan: Heinzely Béla