1881. július 29. Franciaországban hatályba lépett a sajtószabadságról szóló törvény, s megszűnt a blaszfémia, az istenkáromlás büntethetősége. Nem így az akkor Németországhoz tartozó Elzász-Lotaringiában. Ott a tényállást a XXI. század elejéig meghagyták, bár az utóbbi időben nemigen alkalmazták – a 2017. évi 86-os törvény 172. paragrafusával aztán ott is felszámolták. Az istenkáromlás, a szentséggel szembeni tiszteletlenség (vagy ahogy a Magyar Katolikus Lexikon mondja: „Istennek és az Ő szentségét jelképező tárgyaknak tudatos és szándékos megsértése”) immáron lelkiismereti kérdés csupán. Annak persze nem kicsi. Az ószövetségi felfogás nagyon szigorúan ítélte meg: „Akár idegen, akár közülük való, haljon meg, ha káromolta a [z isteni] Nevet” (Lev 24,16), és miként a lexikon tájékoztat, a katolikus dogmatikában szintén „természete szerint halálos bűn”.
A blaszfémia nem tévesztendő össze a vallási közösségek, a hívek elleni izgatással. Franciaországban a vallási alapú gyűlöletre uszítás tilos, s a szabályozás egyre szorosabbra fogja a gyeplőt. A határmezsgye szűk a szabad szólás és a bűncselekmény között; elválasztásukhoz a bíróságok aprólékos jogértelmezési munkája kell. Ráadásul attól, hogy valami nem bűncselekmény, még sérthet érzékenységeket. Hiába szekuláris Franciaország 1905 óta, egyre nagyobb port vernek fel, politikai viharokat kavarnak vallási ügyek. Az elmúlt fél évszázadban jelentőssé nőtt franciaországi muszlim közösség (becslések szerint ma mintegy 6 millió fő) egy része nem úgy tekint az istenkáromlásra és az állam felelősségére, mint a szekuláris francia köztársaság szabályrendszerét magukévá tevő katolikusok vagy zsidók, akik ritkán ütköznek meg blaszfémián. Hol vannak már a Martin Scorsese-féle Krisztus utolsó megkísértése körüli tiltakozások és bombatámadások? Az elmúlt évek nagy istenkáromlási vitái elsősorban az iszlámhoz kötődnek.
Jelentős részük a Charlie Hebdo című hetilap körül forog, amely szívesen figurázza ki a különböző vallásokat, s így gyakori látogatója a bírósági tárgyalótermeknek. A szatirikus magazin nem emészti magát különösebben a hívők vagy általában az olvasók személyes érzékenysége miatt, hiszen az az érv jogilag többé-kevésbé megáll, hogy csak az szembesül a hasábjain blaszfémiával, aki akar, és megvásárolja példányait. Az ilyen személyes érzékenységet 1881 óta a francia jog csak korlátozottan veszi tekintetbe, ugyanakkor a Charlie ügyei segítettek a kortárs jogértelmezés és -alkalmazás kikristályosodásában: 2007-ben például a bíróság döntött az első Mohamed-karikatúra közlésének jogszerűségéről. Csakhogy a Charlie gúnyrajzával nem elsősorban jogi, hanem politikai problémák támadtak. A jogi vitákat a bíróságon szokták rendezni, a politikaiakat a parlamentekben és az egyéb rendelkezésre álló vitatereken. Rosszabb esetben viszont máshol és máshogy.
2015-ben iszlamisták mészárlást rendeztek a lap szerkesztőségében, utána a fél világ minden vezetője Párizsban összesereglett a Je suis Charlie szolidaritási jelszó jegyében, még azok is, akiknek az ízlését sértette a lap szerkesztési gyakorlata. Majd 2020 októberében az elhíresült Mohamed-karikatúrák újbóli közlése, illetve iskolai szemléltetésre való használata újabb merényletekhez, Samuel Paty történelemtanár kegyetlen lefejezéséhez vezetett. Egyébként a Charlie valószínűleg éppen azóta tartozik a köztársasági paloták és székházak kedvelt olvasmányai közé, „amióta ennyi baj van vele”. Ekkor ugrott meg a csőd szélén egyensúlyozó lap példányszáma is. Ha valaki azt gondolta, a mészárlással a lapot is megsemmisíti, tévedett. Az újság ismertebb, mint valaha, noha 2019-re a példányszáma ismét csökkent, anyagi helyzete rosszabbra fordult, nem utolsósorban a szerkesztőség körüli biztonsági intézkedések költségei miatt.
A mégoly ízléstelen vélemény is szabad, feltéve, ha nem ütközik törvénybe. Ezért beszélnek manapság a Köztársaságban – így az elnök is – a „blaszfémia jogáról” mint hagyományos francia értékről. Ugyanakkor a törvényes beszéd határait egyre inkább szűkíti-szűkítené a jogalkotó, habár aligha az istenkáromláson akadnak fenn a párizsi szemek. Az 1972-es Pleven-törvény már korlátozta a szólásszabadságot a gyűlölet-bűncselekmény (gyűlöletre, erőszakra uszítás) bevezetésével. Utána az 1990-es Gayssot-törvény nemzetközi szerződésre hivatkozva megtiltotta a holokauszt, pontosabban a Nemzetközi Katonai Törvényszék (ismertebb nevén a nürnbergi bíróság) alapító okiratának 6. cikkében foglalt emberiesség elleni és háborús bűncselekmények tagadását. Az online gyűlöletbeszéd, antiszemitizmus, rasszizmus és gyűlöletre uszítás elharapózása miatt most azonban további lépéseket is tenne a jogalkotó. Ám 2020 júniusában kemény határt szabott a lendületnek az Alkotmánytanács, amikor előzetes normakontroll keretében legfontosabb pontjaiban alkotmányellenesnek találta az úgynevezett Avia-törvényt. Az így ki nem hirdetett jogszabály arra kötelezte volna a szolgáltatókat, hogy egy, illetve huszonnégy órán belül állapítsák meg, valamely bejelentett tartalom „nyilvánvalóan” törvénybe ütközik-e; és ha igen, távolítsák azt el súlyos bírság terhe mellett. Az Alkotmánytanács döntése után a kormánypárt képviselői helyett a kormányzat vette kezébe az ügyet, módosított formában immár az iszlamista szeparatizmus elleni törvénycsomaggal akar lesújtani az online elharapódzó gyűlöletbeszédre.
Csakhogy kérdés, az online „eltávolítás” önmagában megoldaná-e a problémát. Pár hónappal az Avia-törvény megszavazása előtt történt például az a „blaszfémiás” eset, amikor egy fiatal leszbikus lány  internetes zaklatás miatt elhagyni kényszerült az iskoláját. A Mila néven ismertté vált kamasz egy Instagram-videójában előbb arról értekezett, hogy az arab lányok „nem jönnek be neki”, majd amikor sértegették, azzal vágott vissza, hogy utálja a vallást, a Korán a gyűlölet könyve, az iszlám sz*r.  Erre halálos fenyegetéseket kapott, miután pedig nyilvánosságra került az iskolája címe, többé nem járhatott oda. Sőt, ellene is eljárást indítottak, habár azt gyorsan le is zárták (a zaklatói ellen elmarasztaló ítélet született). Mila egyébként elnézést kért a vallásukat békében gyakorlóktól, s kifejtette, ha valaki nem tud a vallás és a hívei között különbséget tenni, az debil. De az őt kritizáló hívőket változatlanul nem kímélte. És ezzel még nem volt vége. Egy újabb, novemberi provokatív videója után ismét megfenyegették, a kormányzat pedig megint kiállt mellette. Érdekes leágazás, hogy az országos muszlim ernyőszervezet (CFCM) egyik vezetője, Abdallah Zekri úgy vélekedett: Mila magának kereste a bajt. A szervezet elnöke viszont kiállt a blaszfémia joga mellett, ellentétben Nicole Belloubet korábbi igazságügyi miniszterrel, aki előzőleg úgy ítélte, Mila szavai „természetesen” megsértették a lelkiismereti szabadságot. Ebből aztán újabb, immáron politikai-kormányzati vita kerekedett, a miniszter pedig visszakozott, és kiállt a blaszfémia joga mellett. Ez persze nem formálisan, pozitív módon megfogalmazott jog Franciaországban, hangsúlyozzák a jogászok.
A Mila-ügy nyomán a Charlie Hebdo közvélemény-kutatást indított, azt tudakolva, miként vélekednek a franciák az istenkáromlás jogáról, vagyis arról, hogy a blaszfémia nem büntetendő cselekmény. Ebből az derült ki, hogy a megkérdezett muszlimok 82 százaléka helyezkedett Milával ellenkező álláspontra, de az is, hogy a fiatalok és a Macron-szavazók kis többsége nemkülönben. A megkérdezettek 42 százaléka Mila megnyilvánulásait rasszistának tartja, közülük a muszlimok 85 százaléka vélekedett így. És ami igazán fontos: a megkérdezettek fele támogatja, a másik fele viszont elutasítja  a blaszfémia jogát (a legnagyobb arányban a muszlimok, a nők, a protestánsok, a republikánus szavazók és a fiatalok gondolkodtak így). „A felmérés azt mutatja – vonta le a politikai következtetést a lap szerkesztősége –, hogy a franciák fele, főként a legfiatalabbak, úgy gondolják, Franciaország még mindig az Egyház legidősebb leánya, illetve úgy kívánják, a mecset kishúga legyen.”
Nehéz helyzetbe került a kormányzat a Paty-merényletet követően. Emmanuel Macron köztársasági elnök a Mila-ügy és az év végi gyilkosságok nyomán több alkalommal hangsúlyozta, hogy a szólásszabadság része a blaszfémia joga, s hogy Franciaország „nem enged” az értékeiből. A hatalmas – részben nemzetközi szereplők által szított – felháborodás és bojkottfelhívások miatt ugyanakkor hosszan kellett magyaráznia az Al-Jazeera hírtelevízióban és más nemzetközi médiumokban, hogy nem az iszlám, hanem az iszlamizmus ellen lép fel, s hogy a francia szabályozás nem akadályozza, hanem éppen biztosítja a szabad vallásgyakorlást. A puskaporos hangulat ellenére a francia elnök nem tágított: 2020. október 2-án Les Mureaux-ban elhangzott beszédében leszögezte: a kormány december 9-én olyan törvényjavaslatot fogad el, amely mind pénzügyileg, mind kulturálisan bele fog nyúlni a franciaországi iszlám közösségek működésébe és finanszírozásába, hogy elvágják az iszlamizmus utánpótlási útvonalait. A törvényjavaslatot – mely alkotmányjogi okokból minden egyház szabályozását érinti – azóta a Nemzetgyűlés első olvasatban el is fogadta, a keresztény egyházak tiltakozása mellett.
Ez a csomag az online szólásszabadságot is szabályozná.  Egy nagy kormányzati, januári módosító javaslat szinte egy az egyben átemeli az Európai Bizottság decemberben bemutatott, a közösségi média tartalommoderációját is érintő digitális csomagjának szabályait. Továbbá létrehoznak a speciálisan a világháló ügyeivel foglalkozó ügyészi szervezeti egységet, és három évig terjedő szabadságvesztéssel és pénzbírsággal bünteti azt, aki veszélybe sodorja valakinek az életét a személyes (például lakcíme, munkahelye, egyéb beazonosíthatóságát segítő) adatai nyilvánosságra hozatalával. Az új tényállás jogilag is nyugtázza, hogy a közösségi média korában nemegyszer a személyes biztonságát, életét kockáztatja az, aki él az 1881-es törvény adta szólási lehetőséggel. Samuel Paty sorsa is bizonyítja: a tanárt, aki tantervi állampolgári ismeretek -óráján a szólásszabadságot szemléltetendő mutatott istenkáromló karikatúrákat, gyilkosa a világhálónak köszönhetően találta meg, s középiskolai diákok együttműködésének köszönhetően azonosította be.
Világos azonban: a szólásszabadság és benne a blaszfémia nem elsősorban jogi (persze az is), hanem politikai kérdés. Mivel megváltozott a társadalom, kihívás érte azt a köztársasági értékrendet, amely a politikai harcoknak köszönhetően a XX. század második felére jegecesedett ki. A számok azt mutatják, a franciák egy része az államtól ma már nemcsak az emberi és politikai szabadságok érvényesülését, garantálását várja, hanem a személyes érzékenységek, a lelkek védelmét is. A Charlie által is felvetett problémán kívül csak egyetlen dolog magyarázhatja az istenkáromlás ilyen erőteljes elutasítását. Egyre többen hívják fel a figyelmet a hasonló eredményeket mutató kutatások nyomán, hogy az eddig elvetett, a Köztársaság egységét megbontó, identitáspolitikai és közösségelvű hozzáállás immáron megérkezett, és egyre inkább polgárjogot kér Franciaországban. Különösen a fiatalok hiányolják és követelik a különböző  közösségek tiszteletben tartását, ami esetenként lovat adhat aziszlamisták alá. Pedig a blaszfémia nem közösségek, hanem per definitionem Isten ellen vét, s ő, úgymond, nem perel. Ha létezik, máskor, más szférában kéri számon az ilyen bűnöket. A szekuláris köztársasági államot elvben kevéssé érdekli az Isten, hacsak annyiban nem, hogy kötelessége garantálni a polgárok jogát arra, hogy őket viszont szabadon érdekelhesse vagy ne érdekelhesse . A számok és a viták azt mutatják, a francia polgárok egy részét azonban már nemcsak az érdeklődés lehetőségének semleges biztosítása érdekli.
Száztizenöt évvel a laikus állam megteremtése után Franciaországban a vallás ismét politikai kérdés lett.

Borítókép: Vallásközi megemlékezés Samuel Patyról a strasbourgi katedrális előtt 2020. október 22-én. Forrás: Wikimedia Commons.