A konstantinápolyi ökumenikus pátriárka a világ háromszázmillió görögkeleti hívőjének lelki vezetője, tizenöt-tizenhét autokefál (önálló) ortodox egyház egyenrangú pátriárkája között hagyományosan az első, hiszen a legtöbb ortodox egyháznak a konstantinápolyi az anyaegyháza. Miként az egykori kijevi metropóliának (érsekségnek) is, amely a Kijevi Rusz megkeresztelésekor jött létre. Miután a mongolok elpusztították e szláv államot, az egyházvezetés Kijevből áttelepült Moszkvába, és igyekezett függetlenedni Konstantinápolytól. Moszkva 1448-ban elutasította a katolikus és a görögkeleti egyháznak a firenzei zsinaton a török veszedelem miatt kimondott egyesítését, önállóan választott magának érseket, vagyis de facto autokefállá vált, és elszakadt a Konstantinápoly fennhatósága alatt maradt Kijevtől. Bizánc eleste (1453) után megfogalmazta a „Moszkva a harmadik Róma” elméletét, amellyel vezető szerepre támasztott igényt az ortodox világban, illetve szentesítette az „orosz földek egyesítése” – ma is használt – jelszavával megvalósított terjeszkedő politikát. 1589-ben patriarchátussá lépett elő, Konstantinápoly ugyan megadta hozzá az autokefáliát, de csak a török porta nyomására, ahogyan 1686-ban is annak közbenjárására adta át az egyre terjeszkedő Moszkvának a kijevi metropóliát, aminek jogszerűségét azóta is hevesen vitatják.
A török alá tartozó Bulgáriában a nemzeti ébredést és függetlenséget legfőképpen szorgalmazó, moszkvai pánszláv eszméktől is sarkallt ortodox klérus egyre inkább meg akart szabadulni a görögül miséző görög papoktól, Konstantinápoly egyházi fennhatóságától. 1872-ben elérte, hogy az Oszmán Birodalom kinyilvánítsa a bolgár egyház exarchátusát, de facto autokefáliáját. Válaszul a konstantinápolyi pánortodox zsinat az exarchátust egyházszakadásnak, az etnikai, nem pedig területi alapú egyházszerveződést, a filetizmust (’törzsközpontúság’) eretnekségnek mondta ki, követőit kiátkozta. Figyelmeztetés volt ez a nemzeti (szerb, román, görög stb.) radikalizmusoknak is. Végül 1953-ban Konstantinápoly megadta a bolgároknak az autokefáliát, de azzal a feltétellel, hogy felhagynak a filetista gyakorlattal.
A szovjet hatalom, miután 1943-ban oldott az egyház kíméletlen üldözésén, behálózta azt titkosszolgálatával. Újra lehetővé tett külkapcsolatait saját államérdekei érvényesítésére használta, például az ukrán autokefál mozgalom ellen, illetve Konstantinápoly megkerülésével adva autokefáliát az amerikai metropóliának. Az ökumenikus mozgalmat, az Egyházak Világtanácsát is kiaknázta. Történelmi mintázatok, bizalmatlanságok hatják át tehát az ukrán ortodoxia önállóságát támogató egyházpolitikát, ahogy az Orosz Ortodox Egyház közel-keleti és afrikai, államérdek vezérelte terjeszkedése miatti tiltakozásokat is. A Russzkij Mir (’orosz világ’) eszméje, hogy ugyanis az orosz önálló civilizáció, a XIX. századi pánszlávizmusra (szláv egység orosz vezetés alatt) megy vissza, de a kifejezés maga az 1930-as években alakult ki. Újból Putyin holdudvara vette elő az 1990-es években. Kirill is hirdeti, hitelvi, kánonjogi jelentőséget tulajdonít neki.
Idevág, hogy október 7-én a Vatikán közölte, Leó pápa Bartolomaiosszal közös zarándoklaton emlékezik meg a niceai zsinat ezerhétszázadik évfordulójáról a törökországi Iznikben, az ökumené szellemében más keresztény közösségek vezetőit is meghíva.

 
Bartolomaiosz, Kirill és az akkori elnök, Dimitrij Medvegyev a Kremlben 2010-ben (fotó: Kremlin.ru, CC BY 3.0/Wikimédia)
 

A pátriárka beszéde összefoglalva

Jövőre kétszázötvenedik évében jár az Egyesült Államok, kezdte okfejtését a captatio benevolentiae után az egyházfő. Alapítói nemcsak a nemzeti függetlenséget vívták ki, hanem a világot is megváltoztatták. Az önkormányzatiság új formáját alakították ki, amelybe óvintézkedéseket iktattak be azok ellen a hibák ellen, amelyek a korábbi nyugati önkormányzati kísérleteket az antikvitástól a kora újkorig aláásták. Ezek az óvintézkedések, a fékek és ellensúlyok sokrétű rendszere egyfelől a kormányzatot korlátozták: a három hatalmi ágat elválasztották egymástól, komoly jogkörrel ruházza fel őket, hogy azok egymást is ellenőrizhessék, másfelől pedig a kormányzottaknak biztosította a szólás, a vallás, a sajtó, a gyülekezés és a kérvényezés szabadságát.

Az eredendő bűn megfékezése

Tették ezt az alapítók, mert a zsidó-keresztény hagyományt örökölték és vitték tovább. Ennek egyik alapeleme: az ember bűnbe esett, és esendő volta – Ádám és Éva története. A Teremtő mindenkit szabad akarattal ruház föl, emiatt választhatunk jó és rossz között. Máskülönben hogyan is szállhatott volna szembe Ádám Isten akaratával? Ezért vagyunk képesek nagyszerű, önzetlen, jóságos, szeretetteljes, akár isteni tettekre, de az ellenkezőjére is, az önzés, a mindent felülmúló kegyetlenség tetteire, akár a haláltáborok végső megoldására is. Ádám és Éva bukása óta tökéletlenek vagyunk.

Az alapító atyák fájdalmasan tisztában voltak tökéletlen és bukott természetünkkel, és éppen azért alakították ki a fékek és ellensúlyok rendszerét, hogy tökéletlen mivoltunkat féken tarthassák. Tudván tudták, akármilyen ragyogó, bátor és felvillanyozó valamely politikai, vallási vagy üzleti vezető, ugyanolyan esendő, mint mi mindannyian.

Az amerikai kísérlet óriási sikert aratott. Megtanította a világnak, hogy annak a társadalomnak, amely tudomásul veszi bukott természetünket, és azt a fékek és ellensúlyok rendszerével tartja kordában, van a legnagyobb esélye a kibontakozásra.

Az utóbbi évtizedekben azonban, fejezte ki sajnálkozását az egyházfő, világszerte érvényesül az a hajlam, amely az amerikai alapító atyák bölcsességét félresöpörve utat enged a karizmatikus, tekintélyelvű vezetésnek, amely kiiktatja, mellőzi vagy korrumpálja a fékek és ellensúlyok rendszerét, és teszi ezt nemcsak a kormányzás, hanem az üzleti, a tudományos és a társadalmi élet más területein is.

Ez a fajta kormányzás mindig szerencsétlenségbe torkollott, annál a nyilvánvaló oknál fogva, hogy mivel mindannyian természettől fogva bűnösek vagyunk, súlyos hiba valakit abszolút hatalommal felruházni. „A hatalom megront – idézte Lord Actont a pátriárka –, az abszolút hatalom pedig abszolút megront.”

A nemzeti kizárólagosság

A felvilágosodás idején, tért át Bartolomaiosz másik fő témájára, a művelt európaiak azt hitték, a középkor és a kora újkor vallásosságát elutasítva megszabadulnak a gyilkos vallásháborúkba torkolló törzsi szemlélettől. Ám végül a nacionalizmussal váltották fel a vallásosságot. A nacionalizmusnak két formája van: a jóindulatú olyan értékek együttesét tartalmazza, amelyek képesek különböző csoportokat összefogni egy zászló alatt. Rosszindulatú formája azonban a törzset mindenki más fölébe helyezi, és megoszt. Alighanem ez bizonyult minden idők legpusztítóbb erejének, csak 1914 és 1945 között több mint hetvenötmillió embert ölt meg, és öl meg milliókat mind a mai napig.

Furcsamód a legtöbb nacionalizmus új gondolatokkal távoli emlékeket elegyít, és persze válogat köztük. Sajnálatos módon az ortodox országokban a nacionalizmus olykor az etnikai dicsőség elmúlt korszakait részesíti előnyben az ortodox civilizáció egyesített nagyszerűségével szemben. Fájdalmas ez az egyensúlyvesztés. 1872-ben a konstantinápolyi pánortodox zsinat elítélt minden olyan kísérletet, az úgynevezett filetizmust, amely az egyházat etnikai vagy faji csoportok, nem pedig területi elvek alapján kívánja szervezni.

Az eretnek magatartás továbbélése

A nemzeti vagy etnikai örökség hangsúlyozása szétzilálta az ortodoxia ökumenikus családját, miként végtelen kegyetlenségében látható Oroszországban és Ukrajnában. Ez az illegitim háború immár több mint egymillió áldozatot követelt – roppant és teljességgel indokolatlan tragédia.

Van ennek szellemi vonatkozása is: az Orosz Ortodox Egyház harsányan üdvözölte Ukrajna lerohanását és ortodox keresztény testvérek tömeges legyilkolását. Tette ezt a „ruszkij mir” (’orosz világ’) elavult és hagymázas birodalmi ideológiáját kiszolgálva, amely a Szovjetunió felbomlása után új erőre kapott. Ha a Moszkvai Patriarkátus mai térképét rávetítjük a szovjet birodaloméra, látni fogjuk a kettő összefüggését.

Ezért váltotta valóra 2019-ben az Ökumenikus Patriarkátus az ukrán nép reménységét, hogy legyen saját, önmagát kormányzó, azaz autokefál egyháza. Az ukránok sóvárogva várták a lelkiismereti szabadságot hetvenéves szovjet-orosz elnyomatásuk alatt, amikor 1917-ben a hatalom a maga céljai érdekében újralétesítette a Moszkvai Patriarkátust. Sztálin, miután szinte végleg felszámolta az ortodox kereszténységet, 1943-ban kénytelen volt feleleveníteni, hogy meg tudjon birkózni a náci hódítókkal. Noha a kommunizmus megbukott, az orosz egyház sajnos változatlanul az állam eszközeként szolgál. Az ukránok immár nem tartoznak olyan egyház alá, amely kompromittálta magát – elnyerték vágyott lelki-
ismereti szabadságukat.

Mit tehet az egyén?

Az egyházfő ezután kétségbeesésének adott hangot mind az Izrael elleni terrortámadás, mind a gázai halottak sokasodó száma miatt. Reméli, hogy az Egyesült Államok, Izrael, az arab országok, az Európai Unió és az ENSZ megtalálja a kibontakozás útját.

Amikor a nemzetek egymás torkának esnek, a családokat, a munkahelyi és más közösségeket pedig megosztja a politika, a faji, vallási, nemi, etnikai és adottságbeli identitás, a mérhetetlen vagyoni és esélykülönbségek, a közösségi média algoritmusai, mit tehet az egyén? – tette fel a kérdést Bartolomaiosz.

Abban – mondta – nincs semmi meglepő, hogy amikor a világ nagy kérdéseit taglalja, a hithez fordul válaszért. Azon viszont sokan meglepődhetnek, hogy Amerika vezetői mennyire a demokrácia alapfeltételének tekintették a hitet, és mennyire a hithez fordultak válaszért. Hiszen mint nemzeten túli szervezetek csak a vallások képesek az emberek tömegeit politikai, faji, nemi, etnikai, osztály-, kor- és műveltségbeli különbségeik ellenére összetartani. A szekularizáció azonban riasztó méreteket ölt.

George Washingtont és Dwight Eisenhowert idézve mutatott rá, hogy a demokrácia valójában feltételezi a vallásos hitet, mert az embereket összetartó alapelvek, a személyes szabadság, az emberi jogok és az ember méltósága a meggyőződéses hitben gyökereznek. Ha nincs hitünk, a transzcendens értékekbe vetett hitünk, amely reménnyel tölt el minket el, megtanít egymás szeretetére, bukott természetünk megértésére és vétkeink megbocsátására, illetve megmutatja a kiteljesedéshez vezető utat, nem tudunk horgonyt vetni sehol. Hányódunk. El is veszítettük szellemi-kulturális horgonyainkat. Téveszmék, összeesküvés-elméletek, szélsőséges mozgalmak hódítanak köztünk, megosztottságainkat mesterségesen fokozzák és manipulálják. Megfeledkeztünk bukott természetünkről: a fékekkel és ellensúlyokkal nemcsak a kormányokat, magunkat mint egyéneket is kordában kell tartanunk. Erre a társadalmi törvényeken kívül az isteni előírások, példázatok, parancsolatok és példabeszédek képesek. A vallási megújulás jelei reményt keltenek.

A Templeton-díjat Sir John Templeton amerikai-brit üzletember alapította olyan gondolkodók jutalmazására, akik a természettudomány és a vallás áthidalásán fáradoznak, illetve akik példásan élik meg hitüket. Életében Fülöp herceg a Buckingham-palotában adta át a Nobel-díj értékét mindig meghaladó (több mint egymillió fontos) kitüntetést. Elsőként 1973-ban Teréz anya részesült benne, majd Alekszandr Szolzsenyicin, Jáki Szaniszló, a dalai láma, Jonathan Sacks, Jane Goodall, Francis Collins. Bartolomaiosz az emberiség természethez való viszonyának természettudományos és vallásos megértését összehangoló tevékenységéért kapta az elismerést, ő vezette be az „ökológiai bűn” fogalmát.