Minél távolabbról tekintünk egy épületre, valójában annál kevésbé ismerhetjük, könnyen válnak vélt bizonyossággá téves ismeretek. A népi építészet fogalma is vitára, bizonytalanságra adhat okot. A népzene és a népi zene között érezzük a különbséget, a néptánc is jobban kötődik a nép kultúrájához, mint a népi tánc. Jelent-e valamit, hogy népi építészetről beszélünk, és nincs népépítészetünk? A tánc és a dal esetében jobban tükröződik az egyéniség, hiszen a nép(i) építészet kalákája a közösségit, vagyis a helyben megszokottat erőteljesebben képviseli, mint az egyedit. Leegyszerűsítve, a környezettől függő gazdálkodási forma meghatározta az életmódot, az együttműködés szüksége a közösséget. A közösségi érdek, az igények, a helyi világ összessége pedig a kultúrát, kapcsolatrendszerét vezérli.

 

Változó világ

Mondják, hogy a gazdálkodás módjának átalakulásával a népi építészet világa elmúlt, az életformaváltással végképp lezárult egy korszak. Egyes vélemények szerint hagyományos népi építészetről csak addig beszélhetünk, amíg a helyi lakosság, a parasztság önmagának épített, együtt és egymásnak. Helyi anyaggal, annak megfelelő szerkezetekkel – a helyben kiérlelt elrendezés és arányrendszer szerint, a szükségből eredő kialakult szokásnak megfelelően.

Konyharészlet

 
Aztán a XIX. század végétől a környékbeli nagyvárosok építőmestereivel megérkezett a településekre a polgári hatás, amely legkorábban a tehetősebb gazdák épületein jelent meg. Fokozatosan szorította háttérbe a helyi hagyományt, új anyagokkal, új szemlélettel és formavilággal születtek épületek, de a gazdálkodás szükségének megfelelően még a történeti elrendezéssel, a meglévő beépítéshez igazodva emelték az új házakat.

Megmaradt a lakóépületek korábbi alaprendszere. Megőrizve a telekosztást, ugyanezt a rendszert követik a módosabb gazdák házai. Az oldalhatáron álló háromsejtes, sokszor tornácos épületek az oldalhatár mentén további sejtekkel bővültek.

Újabb szobák, nyárikonyha sorolódott az épülethez, a végigvonuló szélesebb tornác, a szalonnáskamra, a magtár, a pincelejáró előtt is folytatódott, sokszor egészen az istállókig. Méltóságteljesebb lett az épület tömege, megváltoztak a helyiségek méretei, nagyobb, mívesebb ajtók, ablakok épültek. Ugyanúgy a paraszti életformát, életmódot szolgálva, ugyanúgy az észszerűség szerint, ahogy azt a korábbi századok épületei őrizték. A határban lévő művelt földterület nagysága és a mezőgazdaságban is megjelenő gépesítés nyújtotta lehetőség a gazdálkodás módját is jelentősen átalakította.
 

Szobarészlet

 
Abban az időben kisebb mértékben, inkább formavilágában változott meg a települések képe. A lakóépületek és a sokasodó közintézmények koruknak megfelelően már a historikus–szecessziós építészet jegyeit hordozták, miközben a telekosztás, a településkép változatlanul megtartotta a településre jellemző történetileg kialakult rendjét. A külső hatások ellenére ez még mindig a népi építészet világa, természetes fejlődési szakasza volt, amelyben fölfedezhető a tájegység adottsága, amelyet lakóinak belső lelkületéből adódó életszemlélete is alakított. Pusztán a telekhasználat, az épületek elrendezése is elárulta, hogy a portát svábok, bukovinai székelyek, halászok vagy alföldi parasztgazdák lakják.
 

Komádi példája

Nem véletlen, hogy a népi építészet és ezen belül is az Alföld elismert kutatója, Pataky Emőke, amikor a XIX. században kialakuló háztípusokat vizsgálta, műemléki védelemre ajánlott egy nagygazda házat Hajdú-Bihar Komádi településén.

A ma műemléki védettséget élvező porta az 1800-as évek utolsó évtizedeinek virágzó korszakához kötődő – azt szervesen folytató – épülettípus, amely a helyi gazdálkodás szolgálatában a huszadik század közepéig jól őrizte rendszerét.

A Dózsa György utca 33. számú épületet Széll Sándor és felesége, B. Szűcs Margit építtette 1927-ben. Az idő múlásával a majd százéves ház az utódok számára teherré vált, ám Tóth Ferenc polgármester és az önkormányzati testület megértette, hogy a műemlék nem teher, hanem lehetőség a település számára.

A Széll-ház Komádiban 

 

Nincs olyan épület, amelyik ne őrizné a maga titkát. Nem is lehet mindent megismerni, de ahhoz különös figyelem, hozzáértés kell, hogy egy feltárulkozó részletben meglássuk a múlt újabb fejezetét. A műemlékvédeĺem lehetővé teszi a szakszerű megismerést, a megőrzést és a bemutatást, de fontos a helyiek figyelme, figyelmessége, érzékenysége.

A tervek szerint az épületet a hagyományoknak megfelelően fehérre kívánták festeni, ám munka közben figyeltek föl a legmélyebb réteg előtűnő, idegen pigmentes foltjaira.

Tudták, vagy csak megérezték, hogy egy történeti épület saját belső világával hordozza a leghitelesebben korának és kora népességének kultúráját. De csak akkor, ha a feltárás, helyreállítás és bemutatás szakszerű. S történt ez egy olyan településen, ahol még soha nem volt szükség restaurátorra, illetve soha nem adódott olyan feladat, amit ne tudtak volna maguk megoldani.

Díszes mennyezet

 
Megfelelő gyakorlattal rendelkező szakembert errefelé nem ismertek, több mint száz kilométeren belül biztosan nem volt festőrestaurátor. (Elgondolkodtató, hogy sok-sok településünkön, sok járásra kiterjedő területeken műemlék-felügyelet hiányában hasonló esetekben ma nincs hova fordulni szakmai segítségért.) Reménytelen próbálkozások után személyes kapcsolat hozott segítséget.

Bucsi Ágnes solymári festő-restaurátorművész vállalta a szakmai körökben is kevéssé elismert feladatot: a XX. század első harmadában épült népi ház belső falfestésének a kutatását-helyreállítását.

S nem várt látványos eredmény született. A Teleki Alapítvány Népi Építészeti Programjának támogatásával Bucsi Ágnes restaurátori munkájával egy elfeledett belső téri világot sikerült azonosítani, feltárni és hitelesen bemutatni. Nem a hagyományos tisztaszoba, nem egyetlen helyiség, hanem a teljes nagygazda porta szinte minden helyisége, teljes térsora visszakapta eredeti minta- és színvilágát. Az újra láthatóvá vált színes térsor ráirányította a figyelmet a népi építészet világának sokszínűségére.
 

A kutatás a múlt lenyomatait hozza elő tornác falán is

 
Korábban is voltak ismert vidékek, települések, ahol falfestések gazdagították az épületeket. Legismertebbek a kalocsai házak pingált falfelületei, de a szlovák, a román és a sváb épületek belső tereit is különleges falfestéssel ékesítették. Sok helyen az agyag, a rézgálic, a venyige hamu, a téglapor használata meghatározta a színkeverés lehetőségét. Ablakkeretezéseket, lábazatokat mennyezeti felületeket, konyhákat korábban is előszeretettel hangsúlyoztak színezéssel. De az ismert példák ellenére a népi építészeti értékek kutatásakor eddig csak ritkán fordult az érdeklődés a legkorábbi festésréteg megismerésére, alig volt hely, ahol ennek hagyománya lett volna. Komádi példája viszont megmutatta, hogyan lett a polgárosodás hatására a népi építészet belső tereinek díszítőművészete a fejlődési folyamat része.

Minderről nemcsak az egyedi eset miatt fontos beszélni, hanem azért is, mert népi építészetünk fennmaradt értékei komoly veszélyben vannak, s legkönnyebben a belső festések eshetnek a megújítások áldozatául.

Pedig követelménynek állított falfestés-kutatással azonosítani lehet a legkorábbi réteghez tartozó XIX. századi vagy XX. század eleji belső díszítőfestést. Ahogy változik a világ, úgy változik a műemlékvédeĺem feladatköre is. Manapság már a múlt század építészeti értékeinek védelme is a műemlékvédeĺem feladatává vált. S az elmúlt nyolcvan-száz év épületeinek kutatása is hozott olyan új lehetőségeket, szempontokat, amelyek a műemlékvédelemi kutatás szemléletét megváltoztatta visszahatva a még korábbi megelőző épületek kutatására. Komádiban a Széll-ház belső tereinek helyreállítása erre is példa, ahogy arra is, hogy nincs olyan terület, ahol a technika fejlődéséből, a szemlélet változásából adódó új lehetőség ne hozhatna újabb eredményeket múltunk értékeinek jobb megismerésében. Vagyis, csak úgy őrizhetjük történeti értékeinket, ha nem pusztítjuk közben az eredeti rétegeket, az eredeti anyagot, mert újabb korok még újabb lehetőségeikkel további ismereteket szerezhetnek múltunkról.

 

Nyitókép: Festett falu hálószoba hajdani berendezéssel 
Fotók: A szerző felvételei