Ha egy társadalom túl sok erdőt irt ki, túlhalássza a tengereket, vagy több szén-dioxidot bocsát ki, mint amennyit a természetes rendszerek elnyelni képesek, akkor ökológiai adósságot halmoz fel. Ez hosszú távon fenntarthatatlan, mert kimeríti a bolygó erőforrásait, és olyan problémákhoz vezethet, mint az éghajlatváltozás, a biodiverzitás csökkenése vagy a talajerózió.

Jellemző mintázat az erdőirtás és a biológiai sokféleség felszámolása a természeti erőforrásokban gazdag területeken, hogy helyet adjon a kitermelőiparnak vagy például egy vízierőműnek. A „biokalózkodás” során a gyógynövényekből, magvakból és más biológiai erőforrásokból szereznek hasznot anélkül, hogy az azokat megőrző helyi közösségeknek kárpótlást nyújtanának.

Az éghajlatváltozás, az ökológiai adósság egyik fő következménye, nem érint minden nemzetet egyformán. Míg

az északi országok főként a fosszilis tüzelőanyagok intenzív felhasználásán alapuló fejlődésükért felelősek, addig a következményekkel szemben a déli országok a leginkább kiszolgáltatottak.

Az olyan régiókat, mint Afrika és Délkelet-Ázsia, szélsőséges természeti katasztrófák – például hurrikánok, árvizek és aszályok – fenyegetik, és alig férnek hozzá az ilyen eseményekkel való megbirkózáshoz szükséges gazdasági vagy technológiai erőforrásokhoz.

Különösen a természeti erőforrások aránytalan felhasználása és azok kimerülése jelzi a nyugati fejlődés fenntarthatatlanságát. A nagy transznacionális ipari vagy energiavállalatok

helyrehozhatatlan környezeti károkat hagynak maguk után a szegény országokban, anélkül, hogy vállalnák az ezzel járó környezeti költségeket.

Ezzel is összefüggésben, valamint a ma is működő gyarmati mechanizmusok következtében az alulfejlett országok nagy külső pénzügyi adósságokat halmoznak fel, míg az északi gazdag országoknak nagy az ökológiai adósságuk.

Az erőforrások kimerülése jelzi a nyugati fejlődés fenntarthatatlanságát (Pixabay)

 

Ferenc pápa 58. béke világnapi üzenetében szorgalmazta, hogy „az emberek helyreállítsák az Isten szerinti igazságosságot az élet különféle területein: a föld használatában, a javak birtoklásában, a felebaráttal, különösen a legszegényebbekkel és a legszerencsétlenebbekkel való kapcsolatban. (…) Valamiképpen mindannyiunknak felelősnek kell éreznünk magunkat azért a pusztításért, amelynek közös otthonunk ki van téve. (…) az a dolgunk, hogy hangot adjunk mindazoknak a helyzeteknek, ahol a földet kizsákmányolják.” A pápa szerint „számos, nemzetközi

adósságoktól már amúgy is megterhelt nép arra kényszerül, hogy a fejlettebb országok ökológiai adósságának terhét is viselje”.

Az ökológiai adósság kezelése pénzügyi forrásokat igényel. Ennek számos módja lehetséges: a zöldalapok, kötvények és támogatások, a szén-dioxid-kibocsátási kvóták kereskedelme, a karbonadók visszaosztása, az adósságcsere a természet védelméért. A Zöld Klíma Alap (Green Climate Fund, GCF) olyan nemzetközi pénzügyi mechanizmus, amelyet 2010-ben hoztak létre az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye (UNFCCC) részeként. Célja, hogy támogassa a fejlődő országokat az éghajlatváltozás hatásainak mérséklésében (mitigáció) és az ahhoz való alkalmazkodásban (adaptáció), miközben elősegíti az ökológiai fenntarthatóságot és a zöldgazdasági átállást.

Évszázadok óta halmozódik és növekszik tovább az ökológiai adósság.

Az erőforrások túlzott kiaknázása a fejlődő országokban megfelelő kompenzációs politika hiányával párosulva állandósítja a környezeti igazságtalanságot,

ami válaszokat igényel. Az adósság csökkentésére irányuló erőfeszítések nemcsak a nemzetközi politika, hanem a gazdag nemzetek erőforrás-gazdálkodási módjának megváltoztatását is megkövetelik.

Két hónappal a nagy várakozással övezett, június 30. és július 3. között megrendezendő sevillai Negyedik Nemzetközi Fejlesztésfinanszírozási Konferencia (FfD4) előtt a küldöttek az ENSZ New York-i székházában találkoztak a Gazdasági és Szociális Tanács (ECOSOC) Fejlesztésfinanszírozási Fórumán (FfD) és az FfD4 Előkészítő Bizottság negyedik ülésszakának első ülésén (PrepCom4.1). E fórumok lehetőséget adtak a küldöttségeknek, hogy átgondolják a világot sújtó, egymásra épülő válságokat, és azt, hogyan lehetne áthidalni a fejlesztésfinanszírozási hiányt.

Bob Rae, az ECOSOC elnöke sajnálkozásának adott hangot, hogy 3,3 milliárd ember él olyan országokban, amelyeknek kormánya többet költ adósságszolgálatra, mint fejlesztésre, s kiemelte az adósságszerkezet reformjának szükségességét, valamint a nemzeti adók kritikus szerepét a fejlesztésben. António Guterres,

az ENSZ főtitkára kötelezettségvállalást szorgalmazott a hitelfelvétel költségeinek csökkentésére és az adósságok átstrukturálására,

beleértve egy külön eszköz létrehozását, amely válság idején segíti a fejlődő országokat kötelezettségeik teljesítésében és a likviditás növelésében.

Guterres sürgette a G20-csoportot (a húsz legfejlettebb országot), hogy gyorsítsák fel az adósságkezelés közös keretrendszerével kapcsolatos munkát, és terjesszék ki a támogatást a nehézségekkel küzdő közepes jövedelmű országokra. Az ENSZ-főtitkár a hitelminősítő intézetek működési módjának megváltoztatására is felszólított, és igazságos globális adórendszer létrehozását sürgette. Figyelmeztetett, hogy a donorok leállítják segélyvállalásaikat, miközben a négybillió dolláros fejlesztési finanszírozási hiány és a magas hitelfelvételi költségek elszívják a fejlesztést szolgáló forrásokat. Hangsúlyozta, hogy a donoroknak tiszteletben kell tartaniuk vállalt kötelezettségeiket.

Philémon Yang, az ENSZ Közgyűlésének elnöke szerint a bénító adósságszolgálat veszélyezteti a fejlődést.

Hangsúlyozta a finanszírozási hiány megszüntetésének fontosságát, és felszólította a delegációkat, hogy kötelezzék el magukat a hozzáférhető, megfizethető finanszírozás mellett.

A New York-i találkozón született Első vázlat kiemeli a fenntartható fejlődés finanszírozási hiányának kezelését. Főbb témái közé tartozik az egyes országok hazai erőforrásainak mobilizálása, az adóügyi átláthatóság, az innovatív adózási rendszerek, valamint az illegális pénzmozgások elleni küzdelem. Hangsúlyozza a magánszektor szerepét, ösztönözve a fenntartható fejlődéssel összhangban álló befektetéseket, valamint a külföldi közvetlen befektetések és a magántőke bevonását. A fejlesztési segély (ODA) növelését és a multilaterális fejlesztési bankok szerepének erősítését szorgalmazza.

Külön figyelmet fordít a dokumentum az adósságkezelésre, fenntartható hitelezési gyakorlatokat, valamint a globális adósságválságok megoldására irányuló mechanizmusokat, például az ENSZ égisze alatt működő adósságkezelési folyamatokat javasolva. A klíma- és biodiverzitás-finanszírozás szintén kulcsfontosságú, az éghajlatváltozás és a természetvédelem finanszírozási igényeinek integrálásával. Előirányozza a multilaterális kereskedelmi rendszer reformját és a legkevésbé fejlett országok kereskedelmi kapacitásainak növelését.

Az Első vázlat szorgalmazza

a technológiai innovációt és a digitális szakadék csökkentését,

valamint a statisztikai rendszerek fejlesztését a fenntartható fejlődés nyomon követésére. Az Egyesült Államok aggodalmát fejezte ki a dokumentum terjedelme és „előíró jellege” miatt, amely végül inkluzív, cselekvésorientált megközelítést javasol, amely a globális finanszírozási rendszerek átalakításával támogatja az ENSZ fenntartható fejlesztési céljainak 2030-ig történő megvalósítását, különös tekintettel a legkiszolgáltatottabb országokra.

XIV. Leó pápa elődje Laudato si’ kezdetű enciklikája megjelenésének tizedik évfordulóján kiadott üzenetében az ökológiai, társadalmi és környezeti igazságosságért emelt szót, az államadósság és az ökológiai adósság kiegyenlítését is szorgalmazva.

 

Nyitókép: Gépmonstrum egy külszíni szénbányában (Pixabay, fotó: Tyna Janoch)