Főhőse, Martial Canterel, a tudós és feltaláló azzal kísérletezik, hogy halott színészek friss holttestébe olyan feltámasztó folyadékot fecskendez, amelytől az megelevenedik és élete legfontosabb eseményét játssza újra meg újra.

Az ember legmélyebb vágya az ismétlés. Természetesen nem a mechanikus ismétlés, ami végül is robottá teszi az embert, hanem az emlékezet legtisztább forrásait idéző tisztító ismétlés. Ezt akár az emberi kultúrának is nevezhetjük, mert az emberi kultúra a teremtő ismétlésben a létezés transzcendens formáit is képes megközelíteni. Erről Kierkegaard, a nomád filozófus írt érzékenyen felfedve a szerelem-szeretet vágyakozását az ismétlésre, egy szerelmes nagy pillanat ismétlésére. Ez a szép nosztalgia nemcsak egy férfi és egy nő romantikus viszonyában jelenhet meg, hanem felsejlik egy nagy nemzedék életében is, amikor az újra akarja élni saját történetének meghatározó kulturális pillanatát, mikor olyan léthelyzetbe került, hogy maga is kultúraformáló, teremtő erővé vált.

Az ismétlés nagy pillanatára gyűltünk ma itt össze Tokajban, keserédes ízzel a szájban, de megnyugtató áramlásokkal a lélekben.

Mi az az „őstörténeti” pillanat, amit ismétlünk ma? Az, hogy egy fél évszázaddal ezelőtt, itt, a Bodrog és a Tisza találkozásánál, a félszigeten – nekünk csak szigeten – letettük egy ház alapkövét és elkezdtük a Nomád nemzedék házának az építését. Ennek a munkának az előzménye ma már történelem, történelem az a kulturális virágzás is, amely utána következett: a tárgyi népművészeti mozgalom országos zsendülése és kiteljesedése, a táncházmozgalom csodája, az organikus építészeti világkép kibomlása. Mindezt összességében nevezhetjük, nevezzük Nomád nemzedéknek.

A kultúra, egy nép kultúrája néha megdöbbentő dolgokból tud építkezni. Főleg, ha tehetséges és elszánt fiatalemberek alkotó vágyakkal körülülik, körülölelik.

A tokaji ház valójában kultúrpolitikai támadásból született, bizonyítva a hatás–ellenhatás nagy fizikai törvényének tágabb értelmezési lehetőségét.

A szakmai körökben ma már magyar építészettörténeti eseményként ismert 1970-es évek eleji építészvita volt a kiindulópont.

A Csete György által vezetett pécsi műhely tervezésében megjelent a paksi házgyári lakótelepen egy furcsa építészeti motívum, amelyet egyesek tulipánnak értelmeztek.

Főleg ezt tette Major Máté, a korszak egyik vezető építészteoretikusa, aki különben jól felkészült építészként megjárta a Bauhaustól a szocialista (realista) építészetig vezető utat. Az vesse rá az első követ, aki diktatúrában egyenesebb gerinccel tud élni. Ettől függetlenül ő vállalta, hogy egy jól célzott tanácsadással helyére teszi ezeket az eltévelyedett fiatalokat, akik anakronisztikus elképzelésükkel fertőzik a szocialista kultúra szerintük szerves fejlődését.

Eggyel nem számolt ez a kultúrpolitikai kioktató tett, hogy ezek az építészek nincsenek egyedül. A hetvenes évek elejétől Tokajban találkoztak azok a tárgyformáló népművészek, népzenészek és más kedves nomád kóbor lovagok, így építészek is, akik nem a szocialista, materialista, marxista, nagyon haladó hagyományokat, hanem az európai kultúra, azon belül a magyar és a népművészet hagyományait kívánták ápolni, éltetni, újragondolni a megőrzés, megújítás jegyében. 1975-ben tanácskozást szerveztünk erről a témáról, ahová Makovecz Imrét, Csete Györgyöt, Nagy László és Csoóri Sándor költőt és másokat is meghívtunk. Így természetes volt, hogy Major Máté 1975. szeptember 27-én az Élet és Irodalomban megjelent Nagypanel és Tulipán című támadó írására Nagy László, a kor egyik legnagyobb költője válaszolt keményen, de igazságosan Hol a tulipán című írásával. Nagy volt a döbbenet, hogy a párt hivatalos véleményét megfogalmazó építészeti főideológussal szemben valaki meg mert szólalni, és a lap főmunkatársaként el is tudta érni a megjelenést. Vélhetőleg a kultúrában ez volt az első szög a létező szocializmus formálódó, nem annyira díszes koporsójában Ez a győzelem felbátorított bennünket és én, mint az évenkénti tokaji táborok vezetője felkértem Makovecz Imrét, hogy a mi tokaji nomád társaságunknak tervezzen egy közösségi házat, amit mi majd tisztességgel fel is építünk.

Most át is adom a szót Makovecz Imrének, aki naplójában így ír erről: A Bodrog és a Tisza találkozásánál Tokajban épült 1978–79-ben az a közösségi épület. A Fiatal Népművészek Stúdiójának tagjai építették nyári táboridejük alatt. A tizenkét osztatú centrális tér – melynek alvás céljára galériája épült – fából van, kőbeton alapokkal. A terven jelölt földgyűrű és további szálláshelyek még nem valósultak meg. A földgyűrű középpontjában egy élő szilfa áll, mellette Samu Géza világfája, melléjük fűzvesszőből még egy olyan fonadékszobrot kell építeni, mely kihajt.

E három elem a kapubálványok három változatát ismétlik.

A körgyűrű és az épület tájolása, a belső tizenkét oszlop, az épület közepén álló lélekfa és tűzhely, valamint a lélekfán kiterjesztett szárnnyal épített bóbitás „babuka” kozmikus-földi viszonyt határoz meg. Az épület formája egy sajátos belső törvényekkel szervezett lény alakját jeleníti meg.

A Nomád nemzedék című kötet hűen és fényesen mutatja be a ház építésének fázisait, azt, ahogyan emelkedik az épület a két folyó, a Bodrog és a Tisza között, ebben az elvarázsolt, atlantiszi tájban. Őrzi ez a könyv azt, hogyan formálódik nemzedékké a hagyományt – a modernista álvallás idején – mélyen megismerő, tisztelő, újraformáló és így modern fiatal közösség.
A házat – mint általában a szülőket – magára hagytuk, de az ügyet soha. Néha elzarándokoltunk hozzá, de akkor még fiatalon saját nagy tettünket ünnepeltük benne és nem vettük észre, hogy magányában sír. Ezt hallotta meg a Tisza és elhatározta, hogy meglátogatja. Elöntötte a félszigetet és tisztító vizével megkeresztelte az épületet. A ház révült örömmel látta meg a víztükörben vízalatti, földöntúli másik arcát. Többé nem volt egyedül, mert most már tudta, hogy együtt leszünk mi, építők és ő a tisztítótűzben is.

A házat közben kihozták a partra, ahol – mint egy öreg néne a szociális otthonban – ott gunnyasztott, és mint száradó virág a szirmait, vetkőzte korhadó fazsindelyeit.

Halála előtt két évvel azt javasoltam Makovecz Imrének, hogy ne tűrjük tovább ezt a megaláztatást, hanem nyáréjszakán, Szent Ivánkor táncoljuk körbe a házat és adjuk át a tisztítótűznek, az örök életnek.

Amikor ezt elhatároztuk, már abban is reménykedtünk Imrével, hogy lesznek fiatalok, akik újraépítik majd ezt a házat itt, Tokajban, ahol a mi ifjúságunk áldott Kánaánja volt.

(Elhangzott 2023. június 24-én a Makovecz Imre által tervezett tokaji Nomád Nemzedék Háza újjáépítési alapkőletételénél.)

A szerző író, etnográfus

Nyitókép: A tokaji Közösségi Ház tervrajza