A tervpályázat kiírójának igénye az egykori templom minél hitelesebb rekonstrukciója, falai közé ugyanis a tervek szerint alkalmanként visszatérne a szakrális élet. Az elképzelések szerint a premontrei rend nem csupán a templomba, hanem a mellé kiépítendő kolostorépületbe is visszaköltözne, mindemellett cél a kulturális és vallási turisztikai kínálat felfrissítése is egy látogatóközpont létesítésével.
Most is, akárcsak az intézményes magyar műemlékvédelem kezdetétől, a XIX. század végétől fogva mindig az újjáépítés gondolatát éles vita kísérte. Már a mostani pályázati kiírás előtt Hogyan lehet egész, ami félig romos című írásában lapunk is foglalkozott a romtemplom sorsával. Ezúttal a tervpályázat kidolgozásához és értékeléséhez az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága adott ajánlásokat, amelyeket szó szerint adunk közre.
Minden országnak megvannak azok az emlékei, amelyeket műemlékvédelmük jelképének tekintenek. Ahogyan ilyen a római Colosseum romja, az avignoni híd, az erdélyi Kerc ciszterci romja, úgy ez Magyarországon
Zsámbék romtemploma – a magyar építészettörténet korszakos épülete, műemlékvédelmünk közismert jelképe. Fekvésének köszönhető, hogy ez az együttes egyben a település ikonikus szimbóluma is.
Ezért az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága nagy figyelemmel követi, hogy a zsámbéki templomrom és környezetének megújulására, értékeinek védelmére tervpályázatot írtak ki.
A zsámbéki rom helyreállításának történetéből ismert, hogy a templom a török időkben funkcióját vesztette és romossá vált. A hódoltság elmúltával sem épült újjá, helyette új plébániatemplom készült a kornak megfelelően és jobban megközelíthető helyen. A rom sorsát egy földrengés teljesítette be. Köveinek jelentős részét a település felhasználta, épületeibe beépítette. Az eredeti megjelenésében is uralkodó látványú templom az idők során rom mivoltában vált a település és a táj meghatározó részévé. Zsámbék és a román kori templom romja oly mértékben összeforrott a hazai és nemzetközi köztudatban, hogy ma már elválaszthatatlanok egymástól.
„Szégyen megtéveszteni a kortársainkat. Még nagyobb szégyen megtéveszteni az utókort” – ezzel a régi kínai közmondással, mint mottóval kezdi Camillo Boito az építészeti restaurálásról szóló 1893-ban megjelent írását.
Szövegében részletesen foglalkozik azzal, milyen módon különítendő el az új a ránk maradt épületrészektől, mert szerinte „…ha hozzátételek elkerülhetetlenek, ne tűnjenek réginek, hanem látszódjék rajtuk, hogy maiak…” Boito elvei meghatározók lettek a további műemlék-helyreállításokra. Elveit elfogadva és továbbfejlesztve fogalmazódtak meg a műemlék-helyreállítás XX. századi alapelvei, és Boito írásának teljes mértékben megfelel a zsámbéki rom vele azonos időszakban készült Möller-féle helyreállítása. Ez Zsámbék jelentősége – mondhatnánk: kiemelkedő, egyetemes értéke –, és ezt a jelentőséget kell megőrizni minden további változtatás során.
A templomrom és a kolostor alapfalai
Példaértékkel szerepel a magyar s az egyetemes műemlék-helyreállítás történetében Möller István beavatkozása óta a zsámbéki rom műemlék-helyreállítása.
Ez a XIX. századi helyreállítás korát megelőzve tudta a meglévő szerkezeteket stabilizálni, megerősíteni, kiegészíteni, úgy, hogy minden értéket érthetően, eredeti környezetében tudott bemutatni. Möller tudatosan alkalmazott az eredetivel azonos és attól eltérő anyagot is. Az állékonyságot biztosító, az eredeti formát is csak ennek alárendelten közelítő – más interpretációban eredetileg ideiglenesnek szánt – kiegészítéseket készítette téglából, míg a finomabb formai – véglegesnek szánt – hozzátételeket az eredeti kőből. Ökonomikusan alkalmazta az eltérő anyagú, sommás formájú hozzátételt, az azonos anyagú újrafaragott követ, biztos érzékkel megmaradva az akkor feltétlenül szükséges, s ma is hitelesnek ítélhető kiegészítés mértékénél. Mintha a konzerváláshoz eltérő, a restauráláshoz azonos anyagot alkalmazott volna.
A Möller István-féle helyreállítás az egyik legkorábbi, a XX. századi gondolkodásmódnak megfelelő műemlékhelyreállítás-történeti dokumentum.
Munkája nyomán a templom továbbra is romként a mulandóság szimbóluma, jellegzetes és lenyűgöző megjelenésével, a kiegészítések pedig egyértelműen leolvashatók.
Napjainkban az örökségideológia, a nosztalgiadivat, a tömegturizmus, a populizmus egyre erősebb nyomást fejt ki a szakemberekre a rekonstrukciók, azaz (az információs technológia bázisán, de) anyagukban is megvalósuló újraépítések iránt. A társadalmi igények természetesen nem hagyhatók teljesen figyelmen kívül, de azok érvényre juttatása nem veszélyeztethet, nem szüntethet meg kiemelkedő egyedi értékeket. A történetileg kialakult állapot radikális átalakítása, a műemlékvédelem hitelességi szempontjainak mellőzése miatt a romállapot megszüntetése, a teljes kiépítés értékvédelmet nem, csak más – például turisztikai, gazdasági – célokat szolgáló neohistorizmust eredményezhet.
Ugyanakkor nem arról van szó, hogy minden, a romhoz hozzátett tégla vagy kő súlyos vétek lenne, a mai állapotot minden (szükséges) hozzátétel nélkül, tehát csak tisztán konzerválni volna szabad: értelemszerűen biztosítani kell a rom fenntartható állapotát.
De látni kell azt is, hogy a műemlékre nagyobb veszélyt jelent a másik véglet, miszerint eleget tudunk ahhoz, hogy a romot ne hagyjuk romosan, hanem eredeti formájának megfelelően „fejezzük be”, azon elv szerint, hogy építéssel tüntessük el a történelem sújtotta romemlékeinket! Különösen kártékony, ha ezek a kiépítések azzal a (valójában megtévesztő) szándékkal készülnek, hogy hitelesnek, eredetinek állítják magukat, így tudományos megalapozottságú műemlék-restaurálás helyett XXI. századi hamis pótlékok jönnek létre.
Zsámbék esetében a rom esetleges funkcióba állításának lehetőségét is megcélzó korábbi kiegészítési gondolatkísérletet – a hitelességet nem erősítő, viszont a rom keltette katartikus élményt gyengítő hatás miatt – tudatosan mindig elvetették. Nem véletlen, hogy az elmúlt háromszáz évben nem látta kiépítésének realitását sem a (premontrei) rend, sem a település, sem az egyházközség, sem a kegyúr. Ma sem utal semmilyen körülmény arra, hogy éppen most jött el az „újraépítés” ideje, a pályázati kiírás által említett évi egy-két alkalommal való használat igénye is szerencsére ellentétben áll a teljes rekonstrukcióra való törekvéssel.
A rom eddigi helyreállításai is mind hasonló szemlélettel történtek, a meglévő értékek megőrzését (konzerválását és restaurálását), és azoknak az elismerten értéket képviselő környezettel való különös egyensúlyának a megőrzését szolgálták.
Mivel a romok épületszerkezetei csonka mivoltukban csak részlegesen tudnak eleget tenni a fennmaradás követelményeinek, romemlék megőrzésekor általában elkerülhetetlen a hozzátétel. Az viszont nem mindegy, hogy az miként történik: lehetőleg folytassa azt, ami az eltelt évszázad után is időtállónak bizonyult! A konzerválásának ez a kiterjesztése jószerivel elkerülhetetlen, ami abból a tényből következik, hogy a rom – romlik. Az eredetileg teljes egésznek, épületet alkotónak épített szerkezetei eredeti integritásukat, védettségüket, szerepüket részben vagy egészben elvesztve nem tudnak ellenállni a különféle pusztítási tényezőknek. A restaurálás a bomlási folyamat megállítását szolgálja, s mivel épületszerkezetekről van szó, e beavatkozás óhatatlanul szerkezeti is. (A hozzátétel, különösen, ha restaurálási szándékkal történik, csak tudományosan is megalapozottan, a hitelesség igényével lehetséges!)
Rendkívüli jelentősége van annak, hogy a zsámbéki romtemplom minden nézetében, közelről, de főleg távolabbról a táj meghatározó eleme.
A településképben a romtemplom szoborszerű szimbólum, ami különböző pontokból a látványt uralva más és más arcát mutatja. Zsámbékot ma is, mint már évszádok óta, a zsámbéki templomrom teszi Zsámbékká, romtemploma nélkül Zsámbék sem lehet a történelmi Zsámbék.
A templomrom és környezete karbantartás nélkül méltatlan állapotba került, ami a konzerválás jellegű beavatkozást indokolja. A templomromhoz csatlakozó bonyolult történetű rendházról a rendelkezésre álló adatok a nagyléptékű rekonstruktív építészeti megközelítést nem teszik lehetővé, de az is kétségtelen, hogy a mai állapot sem tartható fenn. A környezet rendezetlen. A látogatóknak a rom jelentőségéhez méltó fogadása, tájékoztatása megoldatlan. A beavatkozás elmulasztása a rom pusztulásának gyorsulását eredményezi, ami megengedhetetlen, mint ahogyan az is, hogy a rom sajátos szépsége, táji kapcsolata, történeti dokumentum volta – ideértve a műemlékvédelem történetét is – megszűnjön létezni.
A meghirdetett építészeti tervpályázat lehetőséget teremt arra, hogy a romtemplom védelmére a hely rangjához méltó helyreállítási javaslatok szülessenek, a területet, a romtemplom környezetét méltó módon rendezzék, és arányos léptékű szakrális funkciónak is lehetőséget teremtsenek.
Az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság azokat a tervjavaslatokat tartja elfogadhatónak, amelyek szerint a műemlék együttesének restaurálása és környezetének rendezése úgy történik, hogy a romtemplom megújulása után – továbbra is romként – megőrzi páratlan artisztikus, történeti megjelenését, és domináns eleme marad környezetének a településképben, illetve táji megjelenésében – s amelyhez hosszú távra biztosítva lesz a méltó bemutatás és a folyamatos gondozással fenntartható állapot.
Nyitókép: A templomrom észak-keleti irányból Fotók: Szigetvári Krisztián
