Szokás szerint nekiereszted a gépet a 71-es útnak, és hamarosan, szokás szerint, beleszaladsz egy dugóba, legkésőbb az M7-eshez érve, de ha nem, akkor a fővároshoz közeledve majdnem bizonyosan. Az M0-ról meg szó se essék, ha pechedre valahol Dél-Pesten verted föl a sátradat. Esetünkben nem így áll a helyzet, ám a várost így is át kell szelni, Békásmegyerig. A budai Dunakanyar környékét is ideszámítva sokan vagyunk így. Nem nagy öröm, az bizonyos; alaposan elronthatja egy amúgy szép emlékű hétvége szájízét. És akkor eszedbe jut a régi közmondás: lassan járj…

Hiszen nem kötelező autópályán közlekedni. Ha rászánsz még másfél órát, nem várt élményekkel leszel gazdagabb, gyorsan repül az idő, s ha beüt egy koccanás az M7-esen, még lehet, hogy előbb haza is érsz. Szóval

irány észak, a szőlő borította szelíd dombvidék. Ha meg sem állsz, csak élvezed a táj változatos képét, már megérte,

de persze számos helyen érdemes hosszabb-rövidebb időre kiszállni, egy fotó, egy rövid séta vagy egy kiadósabb kirándulás céljából – ha máskor nem, majd amikor legközelebb ismét erre veszed az irányt.

A tihanyi elágazásnál tehát nem jobbra fordulunk Pestnek, hanem balra, de éppen csak Aszófőig, eddig a bájos (egykorvolt) halászfaluig. Itt Pécsely felé kanyarodunk, amely egy kis medencében fekszik, jegenyesoros keskeny utakkal, előtte a Zádor-várat rejtő fennsík vonulatával.
 

Pécselytől Barnag felé (a szerző felvételei)

 

A falvak, amelyeken áthaladunk, számos felújított, régi szépségében pompázó tornácos parasztházat rejtenek, ami egyrészt öröm, másrészt keserűség. Hiszen nem nehéz elképzelni, hogy

nagyszüleink (gyerek)korában mennyivel festőibben nézhetett ki ez a haza, egy óriási működő skanzen, amit majdnem teljesen lerombolt a „modernizáció”,

meg persze a szocialista építőipar. Pedig, számos mai jó példa jelzi, modernizálni rombolás nélkül is lehet(ett volna).

A legrövidebb út Veszprém felé Tótvázsonynak visz, de egy kis kitérő mindjárt az eleje tájt felmerülhet, Nagyvázsony felé, egyrészt a barnagi és vöröstói keresztutak miatt, és természetesen a Kinizsi vár is mindig szép program, főként ha gyerekekkel megyünk. Vázsony határában két helyen is pálos barátok török pusztította kolostorainak romjai állnak, a közelebbi csak néhány száz méterre a parkolótól.

 
A vöröstói kálvária

 

A Bakony és a Balaton-felvidék között haladó, újabban a 77-es számot nyert országúton Veszprém felé kanyarogva balról a Kab-hegy eltéveszthetetlen tömbje kísér, amelynek két tornya a Balaton déli oldalától a Somlóig számos helyről jól látható, jobbról kisebb falvak fehér templomtornyai integetnek. Azután, a városhoz közeledvén, megjelennek a logisztikai és ipari parkok szintúgy eltéveszthetetlen csarnokai, s kisvártatva elérjük a körgyűrűt.

Veszprém az első hazai nagyváros, melyet teljesen körbe lehet autózni, de dugóveszélytől mentes időben akár nyílegyenesen át is utazhatunk a városon, ám annak akár futólagos megtekintése természetesen külön alkalmat igényel.

Akik még rajtam kívül GPS nélkül utaznak, keressék a 830-as utat, az északi elkerülőt, amely átvezet a Magas-Bakony (és Győr) felé vezető 82-esre. A Magas-Bakony persze amolyan bakonyosan értendő, a szelíd emelkedő Zircig nem veszi különösebben igénybe sem a technikát, sem vezetéstechnikánkat, mégis négyszáz méter fölé jutunk (úgy mondják, ez a kisváros így is Magyarország legmagasabban fekvő városi rangú települése), igaz Veszprém, ahonnan indulunk, maga is kétszázhetven körül fekszik. Útközben áthaladunk Eplényen, amelyről így nyáron semmi sem árulja el, hogy határában, a Papod-hegy oldalában működik az egyik legkedveltebb hazai sípálya.

A zirci apátság (forrás: Wikipedia)
 
 
Zirc arculatát az újjászülető ciszterci rend kéttornyú temploma határozza meg a szépen felújított kolostorral és a szocialista évtizedekben arborétumként megóvott kerttel. Emellett e csöpp városban két hírneves kulturális intézmény is várja a látogatókat, a Bakonyi Természettudományi Múzeum és a Reguly Antal Múzeum és Népi Kézműves Alkotóház. És persze innen juthatunk el a Bakony szívébe, a Kőrishegy lábánál megbúvó Bakonybélbe, ahol bencés barátok kezdték újra közösségi életüket.

Zirc északi szélén kell Budapest felé fordulni, a Keleti-Bakony északi lankáin a Móri-árok felé kanyargó útra. Egy rövid kitérőt azonban itt is érdemes tennünk, hogy a 82-esen leereszkedve, egy útszéli parkolóból

legalább egy pillantást vessünk hazánk egyik legfestőibb fekvésű várromjára, a csesznekire.

Ez szintén megér egy külön kirándulást, Pannonhalmáig terjedő panorámájával, különösen a via ferrata kedvelőinek, akik számára az itteni sziklákon alakították ki az első hazai, helyenként meghökkentően nagy nehézségi fokú útvonalakat.

A cseszneki vár madártávlatból (forrás: Wikipedia)
 
Dudar felé visszakanyarodva felhagyott bányavidéken járunk, aminek azonban az út mentén nem sok jelét látjuk, legfeljebb az elhagyott iparvasút fénysorompó nélküli kereszteződése jelzi a beavatottaknak. Ellenben meghökkentően ugrik szembe velünk az egyik kanyarban az új idők új ipari jelképe, egy hatalmas háromosztatú szélkerék Csetény közelében, hazánkban a legnagyobb, amely másodmagával termeli az áramot, már ha fúj a szél, de nem túl erősen. Szápárnál jobbra térve a szélenergia tradicionális hasznosításának egyik utolsó mohikánját,

a tési szélmalmot kereshetjük fel, amely pannon lelkünknek, mi tagadás, otthonosabb képet mutat.

Bakonycsernye kevésbé nevezetes, ám feltűnő látványossága két útmenti, kerti törpékkel és gipszgólyákkal zsúfolásig telt udvar, sejtetve, hogy a már-már vicces ízléstelenségre napjainkban is masszív üzlet alapozható. No, ilyeneket a Balaton-felvidék hagyományait jobban őrző falvaiban lámpával kellene keresni. Továbbhaladva kinyílik a tér, szemben a látóhatárt a Vértes masszív tömbje zárja le. Ez azért furcsa, mert sokkal alacsonyabb a Bakonynál, legmagasabb pontja sem éri el az ötszáz métert, ellenben minden égtáj felől viszonylag hirtelen emelkedik ki alföldies környezetéből.

 
A távolban az újjáépített csókakői vár

 

Az erdős sziklafal közepe táján messziről látható egy jellegzetes nagy épület, amelyet először bányaépületnek vélhetnénk, távcsővel vagy a fényképezőgépünkkel közelítve azonban kiderül, hogy maga

a csókakői vár, a Fehérvárra menő hadi út egykori őre, csakhogy nem korábbról megszokott romos formájában, hanem szinte teljesen újjáépítve.

A Móri árokban futó 81-es úton szusszanásnyit délkelet felé haladva balra fordulunk a festői Zámolyi-medence iránt, melyet délről a Velencei-hegységnek nevezett kettős domb, szemközt a Vértes déli vonulatai határolnak.

A Vértes Natúrpark déli peremén járunk, sziklákkal szegélyezett legelők világában. A környék jelentősebb városkája, Csákvár bazilikányi, kéttornyú templomában érdekes Szent Mihály-szobor áll az oltárkép helyén. Azután lassan Bicskére érkezünk, ahol újra ellenállhatunk az autópályák vonzásának, Zsámbék felé fordulva keresztezvén az M1-t. Az itteni országos nevezetességű premontrei romtemplomot nem kell bemutatni, ellenben érdemes bármikor felkeresni. És jó, ha tudjuk, hogy a premontrei fehér ruhás barátok újrakezdték munkájukat őseik e nevezetes településén.

 
Szent Mihály szobra a csákvári plébániatemplomban

 

Piliscsaba felé továbbhaladva szemben feltűnik a János-hegy jellegzetes kúpja, távolról jelezve a fővárost, amelyet most nyugatról elkerülünk, azután láthatjuk északabbra a Pilis-tető masszív tömbjét. A kettő között visszafordulunk a 10-es úton Budapest felé. Az agglomerációba igyekvők Vörösvárról Csobánka vagy Ürömnél Budakalász felé tehetik meg az utolsó kilométereket, nekünk az Aranyhegyi út a kézenfekvő megoldás. Lassan hazaérünk, dugók nélkül, nyűgös araszolások helyett egy szép kirándulás emlékével.
 
Nyitókép: A pécselyi medence a Zádor-várból