Csaknem százhúsz éve már, hogy Tóth Pál tapolcai pékmester Németh Ferenc kőműves és Biró Gyula kútásó mesterek társaságában nagy reményekkel vágott bele a kútfúrásba a háza udvarán. Ástak, ástak, aztán, mint a mesében szokás: rábukkantak a mélybe vezető üregekre. A pékmester nem volt olyan merész, mint Fehérlófia, nem ereszkedett alá a föld gyomrába, hanem inkább egy kacsát engedett le. A legenda szerint a szárnyas a közeli Malom-tónál bukkant a felszínre, élve és hápogva. E kacsaúsztatás 1903-ban történt. A felfedezést munkálkodás követte, és egy évtizeddel később meg is nyitották a látogatók előtt Magyarország első villanyvilágítással ellátott, idegenforgalmi célokra is használt barlangját.
Százhúsz év alatt sok víz folyt át a tavasbarlangon – bár néha semennyi, de erről majd később. A barlang ma is teljes pompájában fogadja a látogatókat. Mi több, a bejárata fölé 2015-ben látogatóközpontot emeltek. Fogadóhelyiségében kisebb kiállítás mutatja be a karsztvidékek sajátosságait, majd további tíz teremben ismerkedhetünk meg a barlangok titokzatos világával. Festmények segítségével utazunk vissza letűnt földtörténeti korokba, a számos térhatású fénykép és a kis moziteremben vetített gyönyörű rövidfilm megtekintése után úgy érzem magam, mintha néhány percig ismét overallba bújva, sisakban és gumicsizmában jártam volna a karsztvíz formálta üregekben, szebbnél szebb cseppkőképződmények között.
A látogatás csúcspontja, a barlangi csónakázás azonban még hátravan.
De addig is: ismerkedjünk egy kicsit a tavasbarlanggal meg társaival. Tény, hogy Tapolca több feltárt barlangja közös rendszert alkot, a tapolcai barlangrendszer a Tapolcai-tavasbarlang, az 1925-ben felfedezett Kórház-barlang és a 2002-ben megtalált Berger Károly-barlang összekötésével jött létre. Ez Magyarország negyedik leghosszabb barlangrendszere a Pál-völgyi-, a Baradla–Domica- és az Ariadne-barlangrendszer után. Egyike fokozottan védett barlangjainknak. Az idegenforgalom számára nem megnyitott és gyógyászati célra nem hasznosított szakaszok a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság engedélyével, csak elektromos lámpával, kutatócsoporttal és tiszta ruhában tekinthetők meg – ez, legalábbis most, számomra elmarad.
A központból lépcső vezet a barlangba, előbb egy tágas üregbe – a Lóczy-terembe –, majd onnan rövid sétával a mólóhoz – vagy hogy nevezzük azt a helyet, ahol a csónakokból ki-be szállunk. A vízi utazást saját felelősségünkre vállaljuk, mondja el hivatásos vezetőnk, Bertalan Csaba, aki arra is felhívja a figyelmünket, hogy bár legtöbb helyen sekély a víz, beleugrani mégsem érdemes. Úgy tűnik, csak félig viccel.
A mólónál beosztanak egy fémladikba, és átvehetem az evezőt is, amivel lapátolhatom a vizet. Eltévedni nem fogok, mondja a segítő, az útvonalról nincsenek leágazások, nagyjából kört formáz, és csak egy irányba lehet haladni. Az első kanyarnál vaku villan, lefotóznak, aki nem sajnálja a pár száz forintot – de miért sajnálná? –, a kijáratnál megvásárolhatja a képet. Én meg fogom venni.
A csónakázás a tavasbarlang víztükrén természetesnek tűnik – de ha visszatekintünk a közelmúltba, azt láthatjuk: pár évtizeddel ezelőtt egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a tavasbarlangban tó van. A barlang a nyirádi bauxitbányászat vízszintsüllyesztése miatt sokáig vízmentes volt, közben persze le is zárták. A bányászat befejezése után aztán évek alatt helyreállt a karsztvíz szintje, és a barlang egy kétszázötven méteres szakaszát ismét megnyitották a látogatók előtt. Ennek egy részét – nagyjából száznyolcvan métert – lehet vasladikban meghajózni a tó bizarr víztükrén.
Merthogy a barlang vize színes. Áttetsző, kristálytiszta, mint a nemes smaragd – rézvegyület oldódik a vízben, ettől zöld. Különösen szembetűnő, hiszen a világítás hibátlan, mindenhova eljutnak a fotonok. Olyannyira, hogy vakut sem kell használnom a fényképezéshez – persze a vas gyártóját is megilleti a dicséret, de ez nem a reklám helye. A csónak orrában ülök, két kollégám mögém szállt be, többen nem is szabad egy csónakot terhelnünk. Ők még sosem eveztek, én valamennyit igen, kissé lassabban haladunk, pontosan a fényképezés miatt. Érdekes érzés, barlangban számtalanszor jártam, de csónakkal még sosem. Imbolyog alattam, furcsa az orrból evezés, de ezt itt másképp nem lehet. Kharónnak érzem magam, aki nem kapott oboloszt, ezért százéves útra viszi a mögötte ülőket. De néhány tíz méter után változik a helyzet, az evezőt bevonom, és az alacsony plafon egyenetlenségeibe kapaszkodva hajtom-irányítom a ladikot. Közben bebizonyosodik, hogy Fortuna kegyeltje vagyok: a helyiek szerint az, aki csetrit pillant meg – a barlangi tóban él ez a hal, becsületes nevén fürge cselle –, annak szerencséje lesz. Egyet meglátok, nézem egy ideig, a kisujjnyi hal nem foglalkozik velem. Biztosan megszokta ezeket a fura lényeket – a barlang áteresztőképessége óránként százharminc látogató, ami nem kevés. A csetrinek nem számít eggyel több bámészkodó.
A ladikos csodautazás nagyjából húsz percig tart, ezt be kell tartani, előzésre lehetőség nincs, a karaván halad. Szívem szerint mennék még két-három kört, de nem lehet, egyet fizetsz, egyet kapsz. A Lóczy-teremben még lövök egy-két fotót, majd elindulok kifelé. Megvásárolom az ominózus fotográfiát, majd elindulok a Malom-tóhoz. Állítólag remek fagyis üzemel a parton. És a tavon úszkáló kacsákhoz is van egy-két kérdésem.
