Festményein nemcsak a színes felületek, hanem az általuk összeálló történetek is egymásra rétegződnek. Narratív képeinek rejtelmességét, grafikából eredő festészetének kialakulását, és a kész művekig vezető alkotómódszerét ismerhetjük meg ebben a fiatal kortársakat bemutató legújabb összeállításban.

Újraindításának elsődleges célja, hogy a szakmai szempontokat gyakran mellőző döntések alapján formálódó művészeti intézményrendszerbe visszahozza a kifejezetten szakmai grémium által, demokratikus alapon kiadott elismerést.

Ezúttal a fagyos Norvégiába kalauzoljuk Önöket, ahol Draviczky Ágnes képzőművésszel kiköltözésének okairól, paradigmaváltásról, kulturális különbségekről, az absztrakt stílusban rejlő lehetőségekről és a művészek társadalmi felelősségvállalásáról beszélgettünk.

Concordia discors címmel nyílt kiállítása Fajgerné Dudás Andreának, pontosabban dr. Dudás Andreának, aki doktori disszertációjának témáját vizuálisan is továbbértelmezte. Ezúttal pictor doctus szerepben, felöltözött Vénuszként és meztelen valójában is láthatjuk őt, ahogyan a művészettörténet nőszempontú rései felé irányítja a rivaldafényt.

A japán ikebana önmagában is rendkívül érdekes művészeti ág, lényegében a virágkötészet költészete, ám még érdekesebb lehet annak fényében: milyen mértékű hatást gyakorolhatott a „gyógyíthatatlan japánizmusban” (is) szenvedő Vincent van Gogh művészetére.  

X és Y ülnek, szájukban nyelvükkel, az égbolt színeváltozását figyelve és azon töprengenek, hogy művészetben nincsen semmi különös. Ahogy legtöbbünk életében sem. Még akkor sem, ha fontosságunk tudatában, olykor minden létezés alapfeltételeit látjuk is a tükörben reggelente.

Csápok, rések és dimenziók gabalyodnak össze festészeti csodaországában. Amorf formái szövevényes történetekről árulkodnak. Azonban furcsaságaik feltárását mindig a nézőre bízza. A festő nem ás le tudatosan lelke mélyére, inkább szabadon engedi vásznain mindazt, ami benne mozog, hogy belenézhessünk az áramlások hullámvonalaiba.

Meggyőződésem, hogy az idősebb generáció nosztalgiával nézi Kereki Sándor Capa-béli fotográfiáit. A hetvenes évek Budapestje egy srác szemével című tárlat képei olyan korszak lenyomatai, amelyet (valljuk be) sokan visszasírnak.

Aktualizálja a velünk élő abszurdot, megtanít arra, hogy észre tudjuk venni. Brückner János szelíd mosollyal mutat rá a múltban belénk ivódott, s újra köröttünk ólálkodó kegyetlen abszurdra. A művész médiuma elsősorban a táblakép, emellett számítógépes animációval is foglalkozik.

Mélyen bevésődött az emberiség kollektív tudatába a Titanic elsüllyedése. Vajon minek köszönhető ez a máig töretlen „népszerűség”? Hiszen az emberiség történelmében hemzsegtek a sokkal súlyosabb katasztrófák. Ennek okai után kutatva alá kell merülni a művészet és a kollektív tudattalan világába, s megvizsgálni, mi lapulhat a felszín mélyén, mit rejt a jéghegy csúcsa?

A Franciaországban élő Hollán Sándor a párizsi École Nationale Supérieure des Beaux-Arts festőműhelyében Roger Chapelain-Midynél tanult, majd ezt követően az École Nationale Supérieure des Arts Décoratifs grafikai szakán szerzett diplomát.

Több képet mutat be a Portraits of the Last Golden Age című album, mint az azonos című kiállítás tette: portréfotókat, s betekintést enged a művész műtermébe is. Az indító szöveg, Az Univerzum arcképe Hornyik Sándor és Szücs Attila beszélgetése, melynek szövetébe rajzok, grafikák ékelődnek, női alak, szempár, női hajzuhatag, kézfejek.

A fenti címmel rendezett konferenciát a Szolnoki Művésztelep a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával. A kétnapos rendezvényen művészek, művészettörténészek és a társszakmák képviselői négy szekcióban tizenhárom előadást tartottak.

Felhívtam egyik nap Sajdik Ferit, hogy megerősítsem, nem akarom visszanöveszteni a bajszomat. „És tudod, az a portré, ami a KOKSZ Műhely tagjairól készült sorozatodból engem ábrázol, az már így, ugye nem stimmel.”

Renoir az emberi bőr szerelmese. Ajánlom a kiállítást a hús szerelmeseinek, azoknak, akik boldogan időznek el a gödröcskéken.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy boszorka, akit Amáliának hívtak. A különös boszi hosszú, vörös haja búzaszálakkal teli, uszálya a földet verdesi. Megalkotója Boldizsár Ildikó író, mesekutató és Szegedi Katalin illusztrátor, akinek rajzai teszik teljessé ennek az egyszerre természeti és mesés „lénynek” a történetét.

Különleges csendéletek, portrék, tájképek fogadják a látogatót a Selyemgombolyító Országút Galériájában. A művész élénk koloritokkal festett alkotásai a világ és az ember spirituális viszonyának örök harmóniáját közvetítik. Most látható festményeit főként az 1970-es években, Rómában készítette, melyekből az eddig talán kevésbé ismert alkotásait mutatom be.

A modern magyar piktúra egyik legmeghatározóbb egyéniségeként tartjuk számon Barcsay Jenőt. Stílusa, hosszú életútja elválaszthatatlan Szentendrétől, ahol sok időt töltött, ahol alkotott. Kapcsolódása a Dunakanyar kapujában fekvő, művészeti életéről híres településhez festészetének meghatározó eleme.

December 1-jén nyílt meg Losonczy István festőművész Szín = Tér című kiállítása a budapesti K.A.S. Galériában. A szemet gyönyörködtető festmények megszületéséről, színkutatásairól és tanítási gyakorlatáról beszélgettünk a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán oktató művésszel.

Milyen volt egy disszidens erdélyi magyar művészpalánta élete a nyolcvanas évek Kanadájában? Hogyan hatottak rá a különböző kultúrkörök, és mi adja a festményein is megjelenő indián törzsi művészet varázsát? Miként ápolják a montreáli magyarok kulturális örökségüket? Sipos Sándor képzőművésszel beszélgettünk, aki absztrakt-minimalista alkotásaival meditatív állapotot teremt egy zaklatott korban.

Az Országút Galériában kiállított képeit megáldó Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek méltatta így Prokop Pétert, a műveivel prédikáló pap-festőt, aki a tárlatot megnyitó Fazakas Réka művészeti író értékelése szerint fél évszázadot felölelő életművében bátran és bölcsen ötvözte a múlt század meghatározó irányzatainak elemeit.

Fény és Sötétség legnagyobb festői voltak, ám művészi világuk különbözött: Caravaggio rendszerint az Újszövetséget ábrázolta, míg Rembrandt az Ószövetséget. Ugyanakkor az emmausi vacsorát mindketten kétszer is megfestették.

A nyolcvanas években emigrált New Yorkba, csupán egy nejlonszatyorral a kezében, ám annál nagyobb álmokkal a szívében. Az öntörvényű, autodidakta művész felemelkedésének izgalmas történetéről, a manhattani művészeti életről, a legendás SoHóról és saját művészetének korlátok nélküli megéléséről mesélt nekünk.