•Hogyan lettél festőművész, van-e a felmenőid között művész?
Emlékszem, hétéves koromban megkérdezte az édesapám, hogy mi szeretnék lenni, már akkor azt válaszoltam, hogy művész leszek.
Akkoriban még nem volt internet, a Kisképzőben albumokat lapozgattunk a magunk örömére iskola után, esténként sokan még rajzszakkörbe is jártunk. Elég önfejű és lázadó típus vagyok, ha valamivel nem értettem egyet, például a didaktikus módszerekkel, akkor nem teljesítettem az órai feladatot, ezt a jegyeim jól tükrözték. Sajnos nem a legjobb művészeti tanárokat fogtam ki, ezért nagyon jót tett, hogy utána egy évet Londonban tanultam, mert ott épp az ellenkezője történt: bátorítottak, támogattak.
Amikor repróban már nagyon sok mindent ismertem, vissza tudtam menni a barátnőmhöz New Yorkba, és megnézhettem élőben a festményeket. Katartikus élmény volt eredetiben látni őket. Végigjártam a fontos múzeumokat, s a legtöbbet a remekművekből tanultam. Hollandiában Vermeer Tejet öntő nője előtt éltem át, milyen csodákat tudunk teremteni. Londonban is megvoltak a kedvenc képeim, ha nem jött a tömeg, akár tíz percet is eltöltöttem egy-egy festmény előtt. Hatalmas vágyat éreztem, hogy én is létrehozzak valamit.
•Nem gondoltál rá, hogy Londonban fejezd be a festészeti tanulmányaidat?
Szerettek, értékelték, amit csinálok, de hazavágytam. Hiába lett új baráti köröm, hiába beszéltem a nyelvet, mégsem teljesen értettük egymást. Máson nevettünk. Az én barátaim itt voltak. A következő évben itthon felvettek a képzőre, Klimó Károly osztályába, ahol viszonylag kevesen voltunk, és többnyire egyedül dolgoztam a műteremben. Pár évig Farkas Gáborral osztoztunk egy kis műtermen. Egyik képet készítettem a másik után, önállóan vontam le a következtetéseket, majd újat festettem. Senki sem szólt bele. Ez önállóságra tanított, megtanultam a képeimet kritikus szemmel nézni, és saját elgondolások alapján folytatni a munkát. A legtöbben mesterekkel és osztálytársakkal „tolják végig” a főiskolát, amikor pedig vége van, beleesnek a nagy űrbe.
•Te az a művész vagy, aki jól körülhatárolható motívumkészletből dolgozik. Hogyan alakult ez a rád jellemző motívum?
Eredetileg a csendéletből jött. Csendéletet festettem, amikor rájöttem, nem az érdekel, ahogy a csésze veti az árnyékot, hanem sokkal inkább a kompozíciós játék. Már akkor is gyakran kifutottak a tárgyak a kép széléről, amit később is gyakran használtam, hogy azt az érzetet keltsem, a végtelenségig futhat, ez csupán egy metszet. Londonban Velázquez egyik képén gyönyörű tojáscsendéletet láttam az asztalon, ezután kezdtem el a tojást bevenni a kompozícióimba. Mindig vékonyan festettem, hogy gyorsabban száradjon, ebből kialakult egyfajta lazúros festésmódom. Giorgio Morandi, a tárgycsendélet és a novecento, a XX. századi olasz művészet mestere volt még nagy hatással rám. Fantasztikusan bánt a festékkel, ecsetkezelésével az elvileg merev, geometrikus formáknak is lelket tudott adni.
Amikor megszereztem a diplomát, megvettem az első jó minőségű festékeket, mert előtte csak az iskola által biztosított festékeket használtam, rengeteg földszínt, umbrát és lilát, fáradt rózsaszínt, ez volt leginkább jellemző a palettámra. Akkor jöttem rá, milyen szép pigmentek és színek vannak a tubusokban, rakosgattam őket egymás mellé, egy évig csak csíkos képeket festettem, a színviszonyokra koncentrálva. Ez a strukturáltság tetszett, aztán visszajött a tojás, az ovális, a pöttyös.
•Úgy tűnik, mintha még mindig, sok év után is nagyon élő kapcsolatod lenne a tojásformával. Mi az a gondolat, amely még mindig izgat benne?
Már nem nevezném tojásformának, sok átalakuláson ment át ez a motívum. 2002-ben festettem az első két – én pöttyös képeknek neveztem – akvarellt, ami elindította az azóta is tartó sorozatot. Persze a képek sok változáson estek át, de az alapminta vagy elrendezés akkor kezdődött. Ha muszáj a műfaját behatárolni, akkor tulajdonképpen ez nonfiguratív, gesztusalapú, kolorit festészet. A függőleges tengelyű organikus ovális formák eleinte „aurával” körbevett pöttyök voltak. Az évek alatt, ahogy az ecset a vásznat érinti, már csak két vonásból festettem meg a formát. Később ezeket felnagyítottam. Nagyon szeretem, hogy ez egy szimmetrikus forma, mégsem tökéletes, és nem teljesen zárt. Akár egy mag, kezdeti, romlatlan állapotot szimbolizál, amelyben benne rejlik az óriási teremtő energia, amely még nem bomlott ki. Ezért számomra is sejtelmes, nem kötöm semmihez, és én magam sem akarom megfejteni.
Ez tulajdonképpen analógiája is a festészetemnek, ahogyan a festésmódban is jó, ha van frissesség és befejezetlenség is. Nem kell lezárni, túlfesteni, minden részletet kibontani. Ezt például Degas egyik képéből tanultam meg. Fontos a motívum kapcsolata a körülötte levő térrel, ez is izgalmas festészeti feladat számomra.
•Említetted, hogy mennyire inspirált Vermeer festménye, a Tejet öntő nő, mert azt az érzést keltette benned, hogy az ember is megkapta a teremtés képességét. A kép, amellyel szemben ülök itt, a műtermedben, mintha épp erről szólna, a teremtés képességéről. Ez azóta is fő témád?
Ez inkább inspiráció, amit a számos remekműtől kaptam, hogy én is részese lehessek ennek az emelkedett állapotnak, hogy bensőségesen találkozhassak, nem hétköznapi értelemben, a széppel.
Ez a kép itt, a műteremben még csak halad valami felé. Megvárom, amíg kialakul a karaktere, amíg belekerül minden, aminek kell. Érzem, ha már jó, akkor hátralépek és nem nyúlok hozzá többé. Munka közben rengeteg dolog kavarog bennem, figyelek, és kezelem a felmerülő problémákat, ráadásul egyszerre többet és gyorsan – például olyasmiket, hogyha az egyik színt felrakom, akkor meghal a másik.
•Mi az alkotói módszered?
Valahogy úgy történik, hogy elkezdem a képet, felfestek egy hátteret, és már az ecsetnyomok kiadják a kompozíciót. Elkezd kialakulni, mit hová kell tenni, teljesen ösztönösen, a végtelen lehetőségek jegyében. Elnagyolt ecsetvonásokkal hozom létre a képet, nincs szándékomban apró részleteket kibontani, emiatt részben gesztus-, részben organikus festészet, de az impresszionisták is hatottak rám, amikor valahogy a fényt és az étert is be tudom csempészni a képbe. Rothko nagy színmezői, ahogyan egy vékony kis csíkkal élővé teszi a képet… ugyanezekkel a megoldásokkal dolgozom, folytonos egyensúlykeresés, a forma, a tér és a színek, ecsetnyomok együttes játéka.
•Formavilágod nincs leszűkítve konkrétumokra. Ha valami változó van benne, akkor azok a színek, amelyekről érzések, attitűdök, hangulatok jutnak eszembe.
Nehéz erről beszélni, mert ott van a képemen, aki akarja, érti, aki nem, nem. Én komolyan gondolom, amit festek. A forma, amit használok, még mindig izgalmas számomra. Nem tudom leírni, hogy mi az a tulajdonság, amitől a forma elnyeri azt a karaktert, amelyet én jónak vagy igaznak érzek. Valahogy mégis mindig kialakul, és mindig máshogyan jön létre. Van, amikor rögtön a helyén van minden, és van, amikor számtalan újrafestés, keresés útján manifesztálódik.
Az eszközök – olajfesték, ecset, vászon – adottak, és minden képnél új kihívás kezdődik, teljesen véletlenszerűen, egy-két nyomvonalon elindulva kell megoldásokat találni, ami izgalmas játék, de gyakran kínszenvedés is, amikor nem áll össze. Persze van sok kép, amelyek nem jól alakulnak, de az sem elvesztegetett idő vagy energia, abból is tanulok, esetleg előveszem két év múlva. Jó adag türelmetlenség is van bennem, ugyanakkor nagyon kitartó is vagyok, mert van, amit tíz évig festek.
•Mitől gondolod még mindig érvényesnek a festészetet?
Egyrészt imádom, másrészt, ha látok egy jó festményt, akkor az még mindig lenyűgöz. Készülnek jó képek manapság is, de egyre kevesebb ilyet látok, és ez fáj. Sok a kapkodás, a tévút, a trendiség és az eladhatóság keresése.
Nekem nagyon fontos a festészet anyagisága, a mozdulatok, a színek keverése. Érdekes tapasztalatom, hogy akik vásárlási szándékkal jönnek be a műterembe, hiába nem képzettek, észreveszik, melyik a legjobb kép. Ha ereje van, nem kell megmagyarázni, mit ábrázol egy kép.
•A 70. Vásárhelyi Őszi Tárlaton október elején elnyerted a Kulturális és Innovációs Minisztérium Díját. Hogyan vagy a sikerrel? Mi az, ami belülről hajt?
Nem számítottam rá, főleg, hogy először adtam be munkát erre az országos kiállításra. Természetesen nagyon örültem a díjnak, de nem ez hajt belülről. Inkább létrehozni valamit, amiről úgy érzem, hogy valamit letettem az asztalra. Nem kifelé, hanem befelé, magamnak akarok megfelelni. A szuverenitás a legfontosabb. Számomra a festés az a terület, amelybe senki nem szólhat bele, ahol szabad lehetek.
