Klacsmann Péter kurátor, házigazda alapítványi elnök a magyar kortárs képzőművészeti élet menedzsereként tudja, hogy a közönség előszeretettel akar felfedezni, elsőként ott lenni egy vagy ez esetben két fiatal művész bemutatkozásán. Mindkét alkotó a szellemi izgalom és a lelki kitárulkozás útját keresi, munkáikat ez inspirálja.
Szeszák Ádám autentikus kompozíciói azt mutatják, hogy szabadon és nyitottan fordul unikális témák irányába. A Képzőművészeti Egyetem elvégzése után a természetben meglévő mintázatokat figyelte, és „tájköltészetnek” nevezte az akkori munkáit. A következő etapban, meditációs élmények hatására, a hindu és buddhista vallás spirituális világában találta magát. Kiállítónk bekerült ebbe a különös közegbe és azóta a mandalák és azok motívumkincse nyújt számára ihlető forrást. A kozmosz egésze a legkisebb sejtig a mandala hatását mutatja.
Minden kultúrában megtalálható, gondoljunk csak a katolikus templomok színes üvegablakaira. Szanszkrit nyelven a mandala nem mást jelent, mint kör. Meditációra és imára alkalmazzák ezt a szimmetrikus alakzatot. A művész értőn alkalmazza ezeket a színeket, bár egy-egy színnek több jelentése is van. A fehér a nyugalom, a fekete az újjászületés, a szürke a szeretet és hűség, a sárga az intelligencia, a kék a harmónia, a tűzpiros a szerelem, a bíbor a bölcsesség, a zöld a nyugalom és még sorolhatnánk a számtalan árnyalatot, mindennek rendelt helye van a mandalában és a mi életünkben is, csak észre kellene vennünk.
Szeszák Ádám otthonosan mozog mindebben, szellemileg megmunkálja a témát, legyen szó olyan képekről, amelyeknek címe: Alászálló, Hajnal, Áramlás, Mandalakísérlet I, II, Tiszta erotika vagy Csillagvirág. Ezekkel a kompozíciókkal egy mágikus, nyilvánosan megjelenő, mindenki számára ismerősnek tűnő korba és időtlen térbe helyezi a néző lelkét. A képalkotása arra világít rá, hogy egyéni jelenlétünk a világegyetemben porszemhez hasonlítható, ebben az összefüggésben kell megélnünk mindennapjainkat, benne a létezés törvényszerűségét. Az, hogy nincsenek konkrét hátterek, azt sugallja, hogy emberi létünk a mindennapi tapasztalaton túlra esik. Szeszák Ádám összetett gondolatisággal nyúl a témához, bátor, eleven, organikus képzetek meg-megújuló izgalmát érezzük munkáit láttán.
Terek és traktusok kutatása jellemzi Kovács Zoltán szobrászművészt, aki érzéssel, gondolattal hat esztétikai létezésére. Végső cél: a létezés körforgásán való felülemelkedés. A megjelenített művészi üzenet kivetítése éppen ezt szolgálja nála. A térszervezés problematikája, s az emberi gondolat kivetítése foglalkoztatja. Inspirálóan hat művészetére, sőt küldetésének tekinti minden olyannak felmutatását, ami a térben formai leleményként jelenik meg és nem az ábrázolás hagyományos sémája szerint fogható fel.
Plasztikáival arra hívja fel a figyelmet, hogy a legkisebb jelben is ott van az élet, amint egy fa, egy levél erezetében is ott van a nagyvilág szépsége. Mindnyájan a fény felé tartunk, és mindig újrateremtjük földi jelenvalóságunkat. Alkotásait nézve kiérezni, hogy bár többnyire geometrikus konstrukciókat alkot, közben a csend, a szavak és gondolatok, a lelkiség és igazság mindig jelen van nála, mindezek hatása alatt készülnek munkái.
A külvilág sok hamisságot rejt. Kovács Zoltán a közös emberi jó szellemiségét keresi. A testnek és a léleknek, a földnek és az égnek egymásban gyökerező egységére hívja fel a figyelmet, és mindig a belső erők mozgósítását akarja elérni műveivel. Mondandójához olyan motívumokat rendel, amelyeket lehet dekódolni is: az ég felé nyitott formák, lépcsőkre emlékeztető motívumok, spirálok, mértani jelek. Ha képei művészi üzenetét megérti a befogadó, olyankor túl tud lépni saját árnyain, mert minden művének ereje a formában és annak transzcendens látomásában bújik meg. Az élet túl rövid, ezért szellemileg minél előbb fel kell jutni valahogyan arra a bizonyos legalsó lépcsőfokra, hogy azután továbbmehessünk.
Művei segítenek abban, hogy szembesüljünk a magunk árnyaival, amelyekkel nap mint nap viaskodunk. A keresésnek, az emlékezésnek, a művészi üzenetnek teremtése folyamatában születnek meg Kovács Zoltán alkotásai. Terek, töredékek, motívumok és jelek alapján keretbe foglalja a világot azokban a témákban, amelyek megszólítják. A föld, a természet csodái: a kövek a növényzet, az ég – csupa olyan dolog, ami a világ teremtése óta ránk van bízva. A munkáknak címet is ad, amelyek adekvát módon kapcsolódnak a látványhoz. A nézőnek természetesen önálló adottsága van eldönteni, hogy mit vél látni, belelátni ezekbe a szobrokba. Szinte megelevenedik a felületen az anyaföld változatossága. Jóleső, különös tapasztalni, hogy a lélek mélyén milyen ihletetten lelt rejtett birodalomra, különös alakzatokra mindkét kiállító.
