Valójában egy gondolatkísérlet, egy játék merült fel bennem: képzeljünk el egy helyet, ahol meg lehetne szabadulni mindazoktól az előképektől, amelyek befolyásolják a gondolkodásunkat. A Google Earth hibája késztetett arra, hogy ezt a helyet a Föld utolsó rejtett pontjaként képzeljem el, olyan szigetként, amely tabula rasaként lehetőséget adhat egy utópikus világ megvalósulására.
Az installáció alapjául három festmény szolgál, alakjaikat a Google Earth-ön talált sziget bemodellezett formájának különböző nézetei inspirálták. A három művön megjelenő adatok együttesen kiadják a sziget koordinátáját is, így bárki megtalálhatja azt a pontot, amely egyébként egy sziget a Kelet-szibériai-tengeren.
A formázott vásznakon különféle minőségű felületek jelennek meg: a grafikai, rajzosabb részletek festészeti layerekkel találkoznak, de vannak ezeken a kompozíciókon lírai, analitikus, érzékibb és geometrizáló elemek egyaránt. A munkák alsó részén egy-egy utópisztikus rendszer képe jelenik meg, az elsőre a falanszter alaprajza került, a középsőn egy metabolikus városszerkezet rajzolódik ki, a harmadik tábla pedig üresen maradt. Így egyszerre kérdésként merül fel az, hogy a korábban létezett utópisztikus elképzelések miért váltak disztópiává, s az is, hogy kitalálhatunk-e egyáltalán olyan struktúrát, amely jól funkcionálhat.
Erről így írtam korábban: „Az utópiák térben és időben való kitágulása ellenére is jogosan érezhetjük úgy, hogy ezek az elképzelések már elvesztették a valódi társadalomformálási céljukat, a jelen és jövő kritikus vagy épp nagyra törő víziói helyett mesék csupán, melyek a már jól ismert formulákat sorakoztatják fel. Az utópia fogalmának kiüresedése, a korábbi víziók diszfunkcionalitása megkérdőjelezi a korábbi vágyaink létjogosultságát, sőt, rámutat az ezekhez való ragaszkodás blokkoló és néha pusztító folyamatára.” Úgy hiszem, az előképeink olyan mélyen gyökereznek bennünk, hogy nem igazán tudunk valódi alternatívát elképzelni vagy elgondolni. Azt is hiszem, hogy az utópiák épp az emberi természetet vagy annak sokszínűségét nem tudják megragadni, ezért eleve bukásra ítéltek.
A címben megjelenő archeológia szó az ásatásra, a feltárásra, a művek felületén megjelenő rajzos részek az elképzelt sziget domborzatára utalnak, ugyanakkor megidézik az őskori leletek vizualitását is. Képi analógiaként hoztam be a térképészet és a geodézia valósághoz való viszonyát. Szerettem volna rámutatni arra, hogy ezek az utópikus rendszerek is ehhez hasonló konstrukciók, amelyek nem vesznek tudomást az emberről. Dehumánusak. Vajon az ember mennyire képes adaptálódni ezekhez a rendszerekhez, mennyire kell erőszakot elkövetnie magán, hogy képes legyen alkalmazkodni ezekhez a konstrukciókhoz?
Az erőszakosságot az antracit szürke kimetszések jelzik, amelyek a törékenység és a sérülékenység fogalmát is beemelik a befogadásba. Ez a vizualitás a 3D-s modellezésből ered: ha egy modell geometriája nem jó, akkor így jelenik meg a hiba a széttöredezett formán. Amikor egy formára egy nem passzoló felületet erőszakosan szeretnénk ráhúzni, akkor is ilyen töredezett, hibás lesz a végeredmény. Ha pedig kitágítjuk, akkor a területfoglalás és a feltárás is hasonlóan erőszakos, sokszor fájdalmas folyamat, amelynek van egyfajta destruktív része is, így tulajdonképpen a tájseb fogalmát is beemeli.
Festészeti elem is megjelenik a táblákon, idézve az emberi szövetet, amely integrálódik vagy feloldódik a tájban. A színeimet is ennek megfelelően választottam ki ehhez a képhez: bár a tónusok visszafogottnak hatnak, mégis rengeteg árnyalat megjelenik, ami egyszerre tartozik a Földhöz és az emberhez. A bőrszínt, a testet, a szerveket idézik a színek, ugyanakkor a homok is eszünkbe juthat. Jövőről való gondolkodásomban a klímaváltozás következményei alapvetések, amit ilyenkor elképzelek, abban a világ környezete leginkább az olyan disztópikus filmek koncepciójával rokonítható, mint a Dűne, A jövő bűnei vagy akár a Mad Max. Sivatagos pusztaságot látok magam előtt, ahol az élőlények vagy kipusztultak, vagy radikális módon alkalmazkodtak a körülményekhez. A színek is ezt idézik.
Konkrét asszociációkat is előhoz az installáció. A szigetformák alatt homok található, ami a függesztett formák árnyékát jelöli ki, miközben a mögöttük elhelyezkedő rácsszerkezet a földrajzi koordináta-rendszerekre utal. Ezt a nem létező helyet vizuálisan is többféle aspektusból jártam körbe, hogy láthatóvá váljon, az elméleti, történelmi, földrajzi és egyéb absztrakt rendszerek hogyan olvadhatnak egymásba.
