Ehhez a képhez, ahogyan a munkáimhoz általában, a menekültválság adta az inspirációt, pontosabban azok a tárgyak, amelyeket maguk mögött hagynak. Azon kezdtem gondolkodni, vajon mit jelentenek számunkra azok a tárgyak, amelyekkel körülvesszük magunkat, hogy milyen módon kötődünk hozzájuk, milyen funkciót töltenek be az életünkben, és hogy milyen események okozhatják ezeknek a tárgyaknak az elengedését. A hátrahagyott használati tárgyak olyanok, mint azok a csomagok, amelyek a pszichológiában a feldolgozatlan élményeket szimbolizálják. Párhuzamot vontam a konkrét tárgyak elengedése és a traumáink feldolgozása között, miközben a tárgyakhoz fűződő érzelmi kötelékeink, a tárgyakkal való otthonosság és biztonságos tér megteremtése témáiról gondolkodtam.
A kompozícióban, amely az Osztrák Kulturális Fórum What’s the Matter? kiállításán látható, a természethez való újrakapcsolódás, valamint a tárgyakkal való mesterséges környezet megteremtésének óhaja közötti disszonanciát vizualizáltam.
Megszokott módon zajlott a képépítés: az akvarell alapra kerültek fel az akrilrétegek. A képtábla alsó részén látható glóbuszforma a kompozíció sötétebb eleme, ez jelképezi a földet, az otthont, felette húzódik az égbolt, a világűr világosabb, levegősebb része, amely a menny szimbólumaként is értelmezhető. Sokszor előfordul, hogy az akvarell alap megfestését követően „békén hagyom” a képet, megvárom, hogy leülepedjen, mit is szeretnék rá festeni, „beszélgetünk”, majd ezután alakul ki a festmény.
Akrillal festett, indás, hálószerű réteg jelenik meg a földgömbön, amely számomra a buddhizmus egyik híres metaforájának, az Indrának hálóját jelképezi. A hinduizmus úgy tartja, hogy az istenek birodalmában van egy hatalmas, minden irányban végtelen kiterjedésű háló, amely a jelenségek kölcsönös egymásra hatását szimbolizálja. Minden magába foglal minden mást, ugyanakkor minden önmagában is létezik. Ezen a kompozíción számomra ez a réteg jelenti az embereket és a közöttük levő kapcsolatokat, amelyek átszövik az egész bolygót. Alattuk pedig ott vannak azok a részletek, amelyeket a nyomhagyásokat vagy az ember által létrehozott és hátrahagyott tárgyakat jelölik, azokat, amelyek visszautalnak rájuk, s össze is kötik az embereket egymással.
Vertikális a kép tagolása, foglalkoztat a fent és a lent dinamikája, ami az ég és a föld viszonyrendszerét szimbolizálja számomra. Emberként kapcsolódunk a Földhöz, folytonosan azt kutatjuk, mi a célja a létezésünknek, miközben mégiscsak porszemek vagyunk a nagy univerzumhoz képest. Attól függően, hová tesszük a fókuszt, tulajdoníthatunk jelentőséget a saját életünknek vagy zoomolhatunk ki abból teljesen.
Rózsaszínes transzparens a munka alapja, erre kerültek fel a sötétebb barnás foltok, valamint a háló, amely zöldes árnyalatú. Az emberek is hasonlóképpen épülnek fel: legbelül ott van a legérzékenyebb részünk, amelyre folyamatosan tesszük fel azokat a layereket, amelyek beburkolnak, elrejtenek és védelmeznek minket.
Az intenzívebb piros foltok a művön belül a vitalitást szimbolizálják. Érdekes egyébként, hogy kompozícióimon jellemzően kékeket és pirosakat használok, amelyek a vérereink és vénáink színei, tehát az élethez kapcsolódnak. Ha pedig identitás szempontjából nézzük, akkor a kékek maszkulin, a vörösek feminin érzeteket keltenek. E kompozíciónál ezek az intenzívebb vörösek teremtik meg a kapcsolatot a lent és a fent között, az alsó rész elzártságát oldják, szimbolikusan olvasva pedig jelzik azokat az emberi törekvéseket, amelyekkel megpróbáljuk elhagyni a „földet”, a saját kényelmünk tereit, hogy magasabb állapotot érjünk el.
A zöldes háló invazívnak tűnhet, nekem viszont fontosabb az, hogy középen ezek a struktúrák besűrűsödnek, amitől kozmikus érzeteink is támadnak, hiszen a csillagképek vagy a NASA-felvételek között is találunk hasonló szerkezetű képeket.
Ez a mű a kiállításon installatív helyzetben szerepelt. Szűk teret kaptam, amelyet szerettem volna egy rétegként kezelni, ezért függönnyel vontam be a felületeket, ami ugyanúgy transzparens, mint a festményen megjelenő rétegek vagy maga a háló, miközben olyan foltrendszereket hoztam létre rajta, amelyek természeti struktúrákat idéznek. A látogató belépve pedig úgy érzékelhette ezeket, mintha egy Rorschach-tesztet látna, ami felkészítette őt a másféle tér- és időtapasztalatra. Szerettem volna bensőséges, otthonos teret létrehozni, ezért besötétítettem, bent pedig vörös fénnyel világítottam. Burokszerű érzete van itt a befogadónak, mintha ő maga is egy csomag lenne, amelyben a hálóval bevont különféle használati tárgyak jelentik különféle kötődéseinket. Úgy működött a befogadás, mint a való életben a Másik megismerése: először csak a burkát látjuk, majd minél közelebb kerülünk hozzá, akkor látjuk meg, hogy mi van a „belsejében”, így végül összeáll az adott személyről teljes világa.
