A Műcsarnokban látható kiállítás címe a Szép rettenete. Honnan eredeztethető az oximoron jellegű kifejezés?
Sokan felkapják a fejüket a kiállítás címére, amely Rainer Maria Rilke Duinói elégiák című versciklusának első elégiájából származik: Mert mi a Szépség, ha nem annak a/ Rettentőnek kezdete, melyet elviselünk még/ épp (Tandori Dezső fordítása). A verssor felhívja a figyelmet a szép és a rettentő antinómiájára, amely a képeimben szervesen összefonódva minduntalan megjelenik.
A Bontás- és a Láng-sorozat munkáit, illetve klasszikusan értelmezett figuratív képeket állítottak ki a tárlaton. Minek az alapján választották Zuh Deodáth kurátorral ezeket a sorozatokat?
Hosszú évek óta festem a sorozataimat, a Bontás-szériát lassan két évtizede. A Láng sorozat első darabja is 2009-ből származik. Mivel a műcsarnoki megjelenés különleges fontossággal bír a kiállításaim sorában, ezért óhatatlan, hogy van egyfajta visszatekintő jellege a tárlatnak. Ugyanakkor mindkét sorozat esetében inkább az időben mához közelebb állókat válogattuk be a kiállítási anyagba, talán azért, hogy valamiképpen napjaink történéseire is képesek legyenek rezonálni.
Mi motiválta a Bontás-sorozat képeit? Melyik volt az első munka, amelyet ebben a témában alkotott?
Több origója is van a Bontás sorozatnak. Az ezredforduló első évtizedének utolsó éveiben találtam rá a hatalmas ferencvárosi rommezőre, ahol jelenleg az autóbusz pályaudvar és a sportcsarnok áll. Hónapokon keresztül fényképeztem. Két hónapos ösztöndíjjal Párizsban voltam 2008-ban, s akkor bontották le ott a hajdani vásárcsarnok helyére épített komplexumot, és mivel a viszonylag közeli Cité des Arts –ban laktam, naponta kijártam oda is, sok száz fotót készítettem. De Németországban is alkalmam volt egy banképület felrobbantásának maradékait dokumentálni. Azt vettem észre, hogy azok az épületek esnek áldozatául a bontásoknak, amelyek még a gyerekkorom időszakában épültek, és mivel idejüket kiszolgálták, a helyükre új üveg és fém palotákat építenek.
Ugyan nem ejtek könnyeket az ötvenes évek struktúráinak végleges letűntén, de a bontások utáni maradványok hihetetlen részletgazdagságát, szín-és formatömkelegét látva a festőmesterség szempontjából kihívásnak éreztem, hogy azok alapján képeket fessek. Az egyre gyarapodó dokumentációból kiemeltem a megfestésre érdemes részleteket, amelyekből aztán összeálltak a kompozíciók – immáron huszonhárom nagyméretű és közel harminc kisebb tanulmány készült az elmúlt másfél évtizedben. És a véletlenek is hozzájárultak egy-egy kép megszületéséhez – egy cserépkupac csillogása az esti fényben a Boulevard Saint-Michelen vagy egy hatalmas fémhulladék kupac Németországban a stralsundi kikötőben is adtak komponálásra alkalmas muníciót.
Zuh Deodáth, a kiállítás kurátora fogalmazta meg a kötődést a Prométheusz-legendához való, azonban a mítosz pátoszát és tanulságát én szkeptikusan fogom fel. Hiszen a mitológiai hős azzal, hogy az Istenektől elcsent tüzet jó szándékkal az embereknek adta, elindította ugyan a civilizáció fejlődését, de nem számolt azzal, hogy azt az ember pusztításra is használhatja majd, sőt a több évezred alatt létrehozott civilizációt ugyanúgy el is tüntetheti (a mitológiai hős meg is kapta büntetését...!) Az én képem főszereplője egyébként nem annyira Prométheusz, hanem inkább Árész (a római mitológiában Mars) a háború istene, aki a béke olajágával a szájában addig játszik a tűzzel, amíg magára nem gyújtja a világot.
A hiperrealisztikusnak tűnő képek akár absztrakt expresszionista munkákként is olvashatók, de fellelhetők bennük a reneszánsz és a barokk korra jellemző stílusjegyek, illetve azokban különböző filmnyelvi elemek is tetten érhetők. Hogyan nyilvánul meg ez a fajta stílusgazdagság a festményeiben?
Folyamatosan igyekszem meríteni a kérdésben megfogalmazott felsorolás elemeiből, és beépítem őket a szándékom szerint saját egyéni festői nyelvezetembe. A Bontás-képek részleteit ugyan valamiféle XIX. századi akadémizmus igényével festettem, ugyanakkor a kompozíciók koncentrikussága szándékosan arra törekszik, hogy beszippantsa a néző tekintetét, hogy késztetést érezzen, önkéntelenül kövesse az erővonalakat, amelyek mentén a részletek rendeződnek. Az egyes képek végső soron a huszadik század közepének informal gesztusfestészetével is rokoníthatók, azonban homlokegyenest másmilyen módon, minuciózus részletességgel, a klasszikus korokat idéző módon megvalósítva. Ami pedig a Lány unikornissal című sorozatot illeti, leginkább a film noir hangulatát idézi. Fiatalkorom nagy élménye volt, akkoriban időm nagy részét moziban töltöttem, még sem televízió, sem internet nem siklatta ki az ember figyelmét. A művészi mozgókép nagy hatással volt rám.
Miként értelmezi újra a Cluny Múzeum gyűjteményében lévő XV. századi millefleurs stílusú gobelineket az említett Lány unikornissal című sorozat?
A párizsi Cluny Múzeumban található falikárpit-sorozat a művészet történetének csodája, az élet és a természet gyönyörűségének felmagasztalása. Akárhányszor láttam, mindig lenyűgözött és magával ragadott. Amit azonban én festettem, a Hölgy egyszarvúval- sorozat pusztán csak lecsupaszított, huszonegyedik századi posztmodern interpretáció, valójában memento mori. Az én ifjú hölgyem dialógusa az egyszarvú koponyájával nem más, mint lassú búcsú a szépségtől, az élettől a film noir nyelvezetén előadva.
Először látható egészében kiállítva a Magyar Bacchus című kép. Legendás az előtörténete, a vászon híres németalföldi műhelyből származik, a festmény Caravaggio-persziflázs, amit egy képromboló akció keretében feldarabolt. Hogy szól a história?
A múlt század kilencvenes éveiben kocsmázásainak egyik fontos színhelye volt a Sixtus, a Klauzál téren, amit mi Sixtusi kápolnának hívtunk, és ahol mindenféle viták zajlottak a művészetről. Egyszer felmerült a barokk festők technikájának kérdése, a test árnyékainak megfestése vékony lazúrokkal, ehhez a késői követők a tubusban kapható umbrát használták. Ezzel szemben én fogadásból vállaltam, hogy festek egy képet Caravaggio modorában az elképzelésem szerinti eredeti technikával, amit szerintem valamennyi, akadémiai képzettségű festőnek ismernie kellene. Időben persze sokkal tovább tartott, mintha úgymond „korszerűbb” módon festettem volna meg az egyébként nem annyira parafrázist, mint inkább persziflázst elsősorban Caravaggio gyönyörű fiatal Bacchus-ára gondolva. Az én figurám egy régi újságfotó nyomán egy megfáradt magyar dolgozót ábrázol a gőzfürdőben. A vászon, amire festettem, a belgiumi Wareggem városában, a XVI. század óta működő, kimondottan festővászon szövésére és alapozására szakosodott műhelyből származik, liége-i tartózkodásom alatt ajándékba kaptam a vendéglátóimtól. Ez a műhely már Rubens számára is szállított vásznakat, a XX. században Magyarországra utoljára 1942-ben Csók Istvánnak teljesítettek rendelést. Utána hosszú szünet következett, majd 1988-ban én voltam a következő szerencsés magyar, aki dolgozhatott ilyen különleges felületre.
Mi a szerepe a képeken felfedezhető négyzethálónak, amelyeket gyakran a vásznakon használt színek komplementereivel alkot meg?
Mivel a képeim egy kisméretű vázlatból jönnek létre a négyzethálós nagyítás révén (ami az egyiptomi piramisok építőinek találmánya) elhatároztam, hogy ezt a négyzethálót, ami eltűnik a fehér vászonról a színek felhordása után, visszacsempészem a kész képre, apró négyzetecskékkel jelölve a függőlegesek és vízszintesek metszőpontjait. Ezekhez általában olyan színt használok, amilyen a képen nem szerepel, jobbára a domináns szín komplementerét választom. Ezáltal létrejön szándékom szerint egy virtuális elválasztó sík a néző szeme és maga a kép között, s végső soron figyelmezteti a befogadót arra, hogy a valóság az, amiben ő mozog, a kép pedig egy másik dimenzió – vagyis csak egy kép.
Ötven darab, általam építőkockáknak tekintett elemből áll a munka, amely a 2000-ben rendezett hannoveri világkiállítás Vadász György tervezte gyönyörű magyar pavilonjába készült. Azért választottam ezt a megjelenési formát a felhő-tanulmányaimnak, hogy a helyszínhez igazodva akár menet közben is lehessen változtatni az alapvetően körbejárható falnak elképzelt konstrukción. 2023-ban a Magyar Nemzeti Múzeum nagyszabású tárlaton mutatta be a magyar részvételeket a világkiállításokon, s Hannover után ott volt először látható a kompozíció. Most a Műcsarnokban a terem adottságaihoz igazodva találtuk ki ezt a hangsúlyos formát, a csonka gúlát, s feláldozva az elemekből egyet, így most negyvenkilenc darab látható az ötven helyett.
Páratlan zenei élményben volt részünk a kiállítás megnyitóján a Műcsarnokban. Baráti Kristóf hegedűművész és Szabó Ildikó csellóművész előadásában három Bartók-duót és egy Händel-művet hallottunk. Hogyan kapcsolódik a zene az életművéhez?
Abban a kitüntetett szerencsében van részem, hogy sok kiváló zenészbarátom van, akik már több kiállításom megnyitóján is főszereplőként léptek fel. Közülük is kiemelkedik a zseniális hegedűművész, Baráti Kristóf, aki 2009 óta számos kiállításomat nyitotta meg az Inda Galériától a Kiscelli Múzeumig, a Vigadótól a legutóbbi Műcsarnokig. A Berlinben élő Junior Prima-díjas Szabó Ildikó pedig az ifjú művészgeneráció legkiválóbbjainak egyike, aki a Stuttgart közeli Leonbergben, Kaposvárott és Nagyváradon is játszott a megnyitóimon, csakúgy az Magyar Művészeti Akadémia művészeinek müncheni kiállításán. Most sikerült ezt a két csodálatos muzsikust rávennem arra, hogy először az életben együtt lépjenek fel. Hihetetlen professzionalizmusuk folytán úgy hangzott, mintha már sok- sok éve muzsikálnának együtt. A Bartók-duók eredetileg két hegedűre íródtak, de Szabó Ildikó a szólamát csellóval szólaltatta meg. Händel Passacagliája (Halvorsen átiratában) pedig úgy szólt, hogy a Műcsarnokba látogató művészetrajongóknak elállt a lélegzetük. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. A zene az, ami kitölti azt a nagyon kisméretű űrt, amit a festészet még meghagy az életemben, Bachtól Orbán Györgyig.
Jovián György A szép rettenete című kiállítása 2026. január 19-ig tekinthető meg a Műcsarnokban (Budapest, Hősök tere)
