Visszapillantó, összegző tárlaton – melyet Groteszk harmóniák címmel H. Szilasi Ágota művészettörténész rendezett – a hat évtized munkásságát átfogó életmű legfontosabb művei mellett bemutatták a Galambosképek reprodukálásával megjelent könyvborítókat és hanglemeztasakokat, valamint e piktúra festészeti értékeit új összefüggésrendszerbe, egyszersmind új megvilágításba helyező szövött textil faliképet is.
A Galambos-œuvre műveit bemutató kiállítás színhelye korántsem véletlen: bár a művész 1939-ben Budapesten született, gyermekkorát, iskolaéveit Egerben élte, ahol felmenői és szülei földbirtokosok, hadigyár-tulajdonosok, a megyei gyáripar és iparfejlesztés meghatározó alakjai voltak, s ezek a körülmények 1945 után súlyosan befolyásolták az ifjú Galambos első lépéseit. Kezdetben a cisztercitáknál, majd a Lyceumban tanult, ahonnan azonban osztályidegenként kizárták.
Festészeti és művészettörténeti ismereteit egy egri szakkörben kezdte megalapozni, s tehetségének kibontakoztatását siker koronázta: tizenegy évesen megyei rajzverseny díját nyerte el nagyapja arcképével, amelyet azonban a helyi pártbizottság tiltása miatt kiállításon nem mutathatott be. Ezek a történések is közrejátszhattak abban, hogy középiskolai stúdiumait már Budapesten, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, Sebestény Ferenc osztályában végezte, ahonnan egyenes út vezetett a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1959 és 1963 között Barcsay Jenő és Hincz Gyula tanítványa lett, ám felkészülésében és pályakezdésében fontos szerepet játszott Bernáth Aurél is.
Nagy ívű művészpálya nyílt meg Galambos Tamás festőművész előtt a múlt század hatvanas éveiben, a magyar társadalomban és művészetben az 1956-os forradalom bukását követő lassú konszolidáció időszakában: a tanulmányok lezárása után az első hazai önálló fellépést, a budapesti (akkoriban reflektorfényben álló) Mednyánszky Teremben rendezett tárlat után egymást követték a fővárosi és vidéki, majd a külföldi kiállítások – többek között Helsinkiben, Torinóban, Firenzében, Milánóban, Hamburgban, Münchenben és Párizsban, s képei meghódították a tengerentúli nagyvárosok (Caracas, Los Angeles, Chicago) és a távolkeleti metropoliszok (Tokió, Szapporo, Tojama) kiállítótermeinek, galériáinak közönségét is. Számos szakmai elismerés kísérte ezeket a bemutatókat és a csoportos seregszemléken való vendégszerepléseket: a szegedi és a szolnoki országos biennálék több alkalommal elnyert díja mellett 1975-ben és 1981-ben a svájci Morges-ban, 1984-ben Los Angelesben aratott szakmai sikert, majd 1988-ban a Munkácsy Mihály-díj koronázta meg akkor már két és fél évtizedes festői munkálkodását.
Galambos Tamás jelenkori művészetünk egyik legkülönösebb életművének megalkotója. Varázslatos, magával ragadó atmoszférájú, egyéni szemlélettel kimunkált, önálló művészi arculatot öltő, a szó művészettörténeti értelmében színpompás festészetének megközelítéséhez, értelmezési kísérletéhez a művész nyilatkozatait, vallomásait hívhatjuk segítségül. 1993-ban egy békéscsabai kiállítás alkalmával, a Békés Megyei Hírlap tárlatajánlójaként jegyezte fel a festő: „Számomra a festés örökös kötéltánc a rút és a szép, a realitás és a képzelet között.” Két évtizeddel később újabb interpretációs lehetőségeket nyitott meg a művész abban a beszélgetésben, amelyet Hernádi Miklós, a jeles esztéta és műgyűjtő jegyzett fel és közölt 2011-ben az Artmagazin című folyóiratban: „Festészetileg – örvendezve a rokon törekvéseken – engem mindig csak az a szimplának is mondható technikai elv vezérelt, hogy a képen mindent, minden négyzetmillimétert be kell festeni.
Hogy a mesebeli gyerek módjára én is kimondhassam, büntetlenül mondhassam ki: »Meztelen a király!«” Valóban: minden Galambos-mű a festője által egyénileg kidolgozott stilisztikai jegyeket hordozza, minden minuciózus ecsetvonása csak rá jellemző nyomként rögzül a vásznon, de természetesen megjelölhetők az elődök és a rokon törekvések képviselői is: e festő művészetét a szakirodalomban a szakírók általában a vámos Rousseau és a naivak, és a magyar kortársak közül Berki Viola, Gross Arnold, Román György, Szabó Vladimir, Anna Margit és Somogyi Győző munkásságával állítják párhuzamba.
Az ecsetjét más és más színbe mártó képíró a középkori mesterek hallatlan gondos, fantasztikusan aprólékos munkálkodását idézheti emlékezetünkbe, amelynek jellemzőit a gyönyörű, látomásos, meseszerű, lebilincselő jelzőkkel jellemezhetjük, s amelyet modern korunk jelenségeinek és életérzéseinek oly karakteres megidézése, a korszellem átható sugárzása okán az ironikus, groteszk, ijesztő, fájdalmas, felszabadító hatású motívumokkal kell kiegészítenünk. Galambos Tamás festészetének elemzői, kritikusai és értelmezői rendszerint megrekednek a stílusanalízisnél, a kategorizálásnál: a stílusjegyek alapján próbálják meghatározni e művészi világkép, e festészeti tükröztetés helyét és jelentőségét.
„Az elmúlt években két tehetséges képviselője jelentkezett a neoprimitív törekvéseknek: az egyéni bájú képeket festő Berki Viola… és a vásári művészet dekorativitását idéző Galambos Tamás” – szögezte le Németh Lajos művészettörténész a múlt század hetvenes éveinek nyitányán a modern magyar művészet XX. századi törekvéseit áttekintő, a hatvanas-hetvenes évtizedfordulón megjelent könyvében. Az ezredfordulón közreadott háromkötetes kortárs művészeti lexikonban Kernács Gabriella művészettörténész így jellemezte Galambos Tamás munkásságát: „E festő képei, fanyar groteszkjei XX. század végi figurális festészetünk legszínpompásabb vonulatához tartoznak.”
A német kiadású Saur Allgemeines Künstlerlexikon negyvenhetedik, 2005-ben közreadott kötetében pedig az olvasható, hogy „művészetére hatással volt az ikonfestészet, a kora reneszánsz táblaképfestészet, valamint a naiv mesterek alkotásai. Kvázi naiv, élénk színekben tobzódó, mívesen kidolgozott táblaképeket fest. A kelet-európai valóságban gyökerező, a magyar népművészet motívumkincsével kapcsolatot tartó, illetve a fantáziavilágba kalauzoló piktúráját megérintette a szürrealista látásmód, és erőteljesen meghatározza a meseszerűséghez vonzódó játékos-naiv szemlélet, a stilizált, ironikus-groteszk kifejezés alkotói szándéka.
Zsúfolt képtereiben, álomszerűvé alakított környezeteiben esetlen, teátrális gesztusokat láttató, bábuszerű, harsány figurák jelennek meg. Látomásszerű megjelenéseit tompítatlan, fantasztikus élénkségű kolorit kelti életre.” Ám ezek a megközelítések és meghatározások a párhuzamok felmutatását, a kategóriák kijelölését teljesítettnek ítélvén – néhány utaláson kívül – rendszerint megfeledkeznek a tartalmi aspektusokról: arról, milyen mélységesen mély tartalmi-gondolati körökbe vezérli a képek szemlélőit ez a piktúra, milyen jelentésköröket céloz meg, milyen üzeneteket tolmácsol.
Galambos Tamás – a jelenkori magyar festészetben manapság meglehetősen ritka – rendívül élénk, felfokozott, a festőiségekben tobzódó színvilággal előadott képeinek mondandója, tartalmi lényege a szimultán időszemléletben koncentrálódik. A műveken megjelennek az ókori Kelet és a bibliai idők szereplői és jelenetei, az európai és a magyar történelem fordulatai, a régmúlt és a közelmúlt eseményei, úgy, hogy az idősíkok egymásba mosódnak: a jelen a múltba vetül, míg a múlt napjaink történéseivé nemesedik. Eközben az általános érvényű köznapivá és aktuálissá alakul, míg a tegnap történtet váratlanul történelmi fénytörés övezi. És persze a képeken előttünk állnak az ismert, az alaposan kiismert főszereplők, illetve a főkolomposok: királyok, próféták, apostolok, diktátorok, nép- és hadvezérek, bábjátékosok, céllövöldések, repedtsarkú rosszlányok és az emberi vonásokat öltő és hordozó állati teremtmények.
A háttérben pedig, a főszereplők háta mögött vagy a lábuk alatt ott hömpölyög, ott nyüzsög maga a nép, az istenáldotta nép is. A mesék világát idézik, de a valóságos megjelenés motívumait is őrzik a Galambosképeken a szemlélő elé tárt hangyák, sáskák és lepkék, gyíkok, kaméleonok és a portrészerűen megfestett baglyok, a moszkvai Vörös tér kövei és a hallatlan aprólékosan kidolgozott és megjelenített Kreml-téglák és -cserepek, s millió részletelemből szövődik a Potemkin-falak között felvonulók végtelenbe vesző emberszőnyege, és vészterhes érzeteket keltő térségként nyílik meg a budapesti Hősök tere a vörös égbolt alatt megannyi furcsa karaktert felsorakoztatva – ahol Gábriel arkangyal obeliszkjével szemben egy másik, méregzöld kaméleont hordozó oszlop magasodik –, súlyos befogadói feszültséget indukálván.
Minden egyes Galambos Tamás festette képet az ismert és az ismeretlen, a harmonikus nyugalom és a robbanó feszültség, a magától értetődő és a titkokkal övezett kettőssége, ütköztetése avatja izgalmas, érdekfeszítő, gondolatokat élesztő műalkotássá. E festőművész egri, születésnapi visszapillantó tárlata azt tanúsíthatja, hogy műveivel, életművével – ami csak a legnagyobbak kiváltsága – korunkat, világunkat, esendő voltunkat hitelesen tükröztető stílust, önálló stílust teremtett.
Év végéig várja a látogatókat Galambos Tamás festőművész életműtárlata az egri vár lábánál álló, a Dobó István Vármúzeum kiállító intézményeként működő Ziffer Sándor Galériában, az egykori kis zsinagógában. A címben idézett, Arany János által lejegyzett teljes gondolat egyébiránt így szól: „…a képíró hol egy, hol más színbe mártja ecsetét, hogy a festék öntudatos vegyítése által a kívánt hatást előidézze…” – és a hangsúly minden bizonnyal az „öntudatos vegyítés”-en van.
Képek: Galambos Tamás archivumából és engedélyével.
