Művészi indulása egybeesik a magyar szobrászat hatvanas évekbeli megújulásával. Azok a jeles alkotók – Somogyi József, Tarr István, Kerényi Jenő, Mikus Sándor –, akik elsősorban a monumentális plasztika képviselői voltak, uralták a szobrászat területét.

Kőben, fában, fémben | Farkas Ádám művészete Fotók: Nyirkos Zsófia
 
 
Ők és hasonló szellemben alkotó tanítványaik mellett azonban feljövőben volt az a nemzedék, amelynek számára hatalmas megrendülést, egyben felismerést jelentettek a Henry Moore-, az Amerigo Tot- és a Pierre Székely-kiállítások, melyeket egymás után rendeztek a Műcsarnokban, és amelyek új gondolatok születését inspirálták. Ezek a fiatal alkotók egyre inkább az anyag, a plasztika nyelve legfontosabb elemének újfajta kiaknázását keresték. Megjelentek az első kubista, sőt nonfiguratív alkotások, melyek megtermékenyítően hatottak a fiatal szobrásznemzedékre.
 
Eklipsz
 

Új látásmódot tapasztalhattak meg, a hazai művészetszemlélettől eltérő kifejezések tárházát tudhatták magukénak azok a pályakezdő művészek – köztük Farkas Ádám is –, akik korán kijuthattak valamelyik nagy nyugat-európai országba, esetleg ott képezhették tovább magukat, ami teljesen átalakította addigi elképzeléseiket a szobrászattal kapcsolatban. Farkas Ádám képzőművészeti főiskolai tanulmányai befejezése után, 1968 és 1970 között Párizsban, különböző mesterek szabadiskolájába járt, s képezte magát. Itt ismerkedett meg az absztrakcióval, amely később egész munkásságára erős hatást gyakorolt.

 

1970-ben Szentendrére, szülővárosába – a számára rendkívül fontos inspirációs helyre – költözött vissza, s itt él és alkot napjainkban is. Így vall erről: „A szentendrei kert és a Bükkös-part volt az iskolám is. … Gazosok, bokrok, facsemeték, a kavicságyban három emelet gyökérzettel kapaszkodó szálegyenes égerek… szél törte száraz ágak… a patakmeder kavicságya…”

Kozmikus hajlat
 
 
Grafikai művei, rajzai és textilművész felesége révén a textil iránti érdeklődése Párizsban egy gobelin-megrendelést eredményezett. Majd a hazai művésztelepek, kiállítások sora következett, ismertsége nemzetközi meghívásokat hozott számára. Megszülettek figuratív – ám leginkább kavicsok, kövek formáit idéző – asszonyalakjai, majd izgalmas csavarformák, melyek már méretüktől függetlenül is jelezték: Farkas Ádám felkészült a monumentális – akár köztéri megjelenést is igénylő – alkotásokra.
 
 

Bodonyi Emőke, a műcsarnoki tárlat kurátora idézi is Farkas Ádám egyik első, 1972-es kiállítása kapcsán megfogalmazott maximáját: „Olyan szobrokat szeretnék készíteni, melyek megszületnének nélkülem is…” Ez az anyaghoz mint őserőhöz, a genezist segítő eszközhöz való viszonyulás vált Farkas Ádám védjegyévé már első alkotói korszakától kezdve: „Az anyagok sorrendjét a három anyag eredetéhez kapcsolom: a kő a létező anyagok ősi sűrítménye, a fa a földi élet fenntartója, a fém az ember eszközfabrikáló, éltető és pusztító ügyességének gyümölcse. És ha már boncolunk: a gesztus a teremtés dinamikus pillanata, az árnyalat a fény és az árnyék végtelenségéből merített rendvariáns.” E korszak ikonikus, kisméretű plasztikája a Bronzszobor négy elemből (1974), amelynek négy eleme a négyféle formát jelenti, ám kifejezésmódjuk alapján négy anyagként is felfoghatók.

Felszálló
 
 
Az 1982-től induló Entrópia sorozat épp ezt a gondolatot fejti ki. Az entrópia fogalma a rendezetlenség, a káosz és az energia szétoszlásának mérésére szolgál, s fontos szerepet játszik a fizikában és más tudományterületeken is. Ezt a fajta szétoszlást, az anyagokon belüli újrarendeződést, a struktúrák egymásra hatását igyekszik Farkas Ádám plasztikává alakítani. „A Szervezettség mértéke (= struktúrák = szabadságkorlátozás) egyszersmind a Szabadság fokmérője is (= totális szabadság = káosz). (…) egyszerre bámulatos és logikus, ahogyan egy szobrász az anyagban (bronzban, márványban) törekszik kifejezni ugyanezt” – írja Farkas művei kapcsán Gabriel G. Minder. Az Entrópia sorozat talán a Recski emlékmű monumentális mészkő és polírozott gránit plasztikájában csúcsosodott ki (1991).
 
 

Ebben az időszakban számos kültéri munkája szerepelt hazai és nemzetközi helyszíneken. A balatonboglári Fehér oszlop (1992) és a Fujimi Kogen Szoborparkban felállított, a japánok szent hegyére, a Fujira rátekintő Feléledt oszlop (1992) voltak legjelentősebb köztéri munkái a kilencvenes évek elején. A Csavart oszlop az Entrópia sorozat lezárásaként és új formai és gondolati egység nyitányaként is értelmezhető. A lágy–kemény, a hajlékony és merev anyag egymásra találása egyben a természet és a szobrász egymásra találását is eredményezte. A nagyharsányi Kőesés a valós tájjelenség és az abba minimális eszközökkel belenyúló szobrász közös alkotásává vált.

Csavart torzó
 
 
Szobrainak jelentős részét eredendően a tájban elhelyezve képzelte el, s alkotásai, legyenek azok bármilyen méretűek, szinte vonzzák a természeti környezetet. Az azonos vagy más természeti anyagban újjáélednek a plasztikák. „Mániákus témáim: a kötött és szabad, a geometrikus és organikus, a konstruált és képződött formák közötti feszültség, arány, ellentét…” – vallja a szobrász. És ez abban az esetben is igaz, ha csak egyfajta jelenséget –mondjuk, a hullámmozgást – teszi kutatásai tárgyává.
 
 

Az Ívcsavar, az Eklipsz vagy még korábban az Alumínium dombormű egyszerre hordozzák mindazt, amit így jellemez: „A hullámmozgás, a spirálmozgás is mind az élettel, a ritmikával és a térrel van kapcsolatban.” Legújabb művei – melyek közül számos látható a Műcsarnokban rendezett kiállításon – szinte összegzik, szintetizálják korábbi törekvéseit. A Kényes egyensúly és az Akrobaták – mindkettő 2024-es alkotás – ősi szerszámokat idéző, a fa anyagának lecsupaszított voltát megőrző módon hoz létre térbeli rajzolatot. A Möbius-szalag témája már a kilencvenes évek végén felbukkant Végtelen visszatérés címmel, fa-, illetve fémszoborban. 2024-ben A sarkos Möbius címmel bronzban is megformálta a témát, finom, hajlékony plasztikává, ugyanakkor szikáran sejtelmes jelenséggé alakítva a korábbi megközelítést.

A Granasztói család síremlékén (2024) tömbszerű vörös homokkőívek kapcsolódnak egymásba, s bár száraik nyitottak, mégis a Végtelen visszatérés (1993) és az Eklipsz (2012) egybeformázott, majdnem végtelen szalagját érzékeljük.

 

Grafikai munkái, szitanyomatai, tus- és diópácrajzai nem csupán előkészítő vázlatok az egyes szobrokhoz, hanem önálló entitások. Rendkívül míves, a vonal–folt érzékenységét (akár az általa olyannyira kedvelt két anyag egymásra találását) mutatják e lapok. Felszabadultan oldott és fegyelmezetten igényes alkotó rajzban elbeszélt természetvíziói ezek.

Kicsikocsi
 
 
Farkas Ádám évtizedekig volt a Képzőművészeti Főiskola, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatója, tanszékvezetője. Habilitált mesterfokozatot és egyetemi tanári kinevezést kapott 2000-ben. Közben részt vett a szentendrei MűvészetMalom kialakításában, komoly szakmai reputációja okán nemzetközi zsűrik tagjaként járja a világot. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, az Oktatási, Képzési és Tudományos Bizottság elnöke. Társadalmi elköteleződése – mely leginkább a jövő nemzedékeinek szellemi gyarapítását szolgálja – művészi munkássága mellett fontos része életének. A szervesülés, a dolgokhoz való kapcsolódás, a világ jelenségeinek megismerése, az összefüggések felkutatása: ez ad célt a most nyolcvanévesen is rendkívül aktív szobrászművész-alkotónak.
 
Áthidaló
 
 
Az összegző, több mint hatvan évet átívelő tárlat szembesülésre is alkalmat ad a mesternek. Saját megfogalmazása szerint: „Az egész huszadik századra elmondható az önfelmutatás, az extravagancia, az egyéniség mindenek fölé helyezése. Ezzel szemben áll az a törekvés, amelyik képes a földi életet, a világot a természet rendszerén belül megközelíteni és elfogadni.” Ezt a spiritualitást nem nélkülöző, a szakrális világképet elfogadó, abban magát tételezni vágyó és azt kifejezni akaró szándékot Farkas Ádám kiállítása ékesen bizonyítja. Bodonyi Emőke, Farkas Ádám munkásságának legértőbb interpretátora, értelmezője kitűnő összegzést teremtett kurátorként a Műcsarnok termeiben. Az anyag és forma élni, mozdulni, kiteljesedni és érzéseket átadni látszik. Ennek megteremtője, a szobrász Farkas Ádám igazi creator doctusként tekinthet körbe: Verbum caro factum est – az Ige testté lőn.