Tölg-Molnár Zoltán a nyolcvanas években indul szakmai sikereinek útján. Igen gyorsan választja meg saját – és sajátos – képi kifejezőeszközeit. Eljut a redukció olyan szintjére, mely már nem absztrakt, nem lettrista, nem zen buddhista és nem archaikus képzőművészeti nyelv, hanem mindezek összessége.

Egyike azoknak a fiatal alkotóknak, aki a kortárs művészet előzménytörténetét kutatja, használja és rendezi újra saját életművében. Makkai-Kovács Beatrix a modernizmusból átívelő gesztusfestészetet érzi leginkább a maga világához közelállónak, így – elhagyva korábbi figuratív korszakát – színek és felületek, rendezését, átstrukturálását kíséri figyelemmel, festi és építi.

Fantasztikus az a gesztusáradat, az a festészeti detonáció, amellyel Zoltán Mária Flóra jelentkezik műveivel a Három Hét Galéria falain. Első benyomásunk a színek orgiája. Rózsák és cölini kékek, lilák, feketék és zöldföld festéknyomok a vásznakon, kartonokon.

Nyolcvanadik születésnapját ünnepelte novemberben Farkas Ádám szobrászművész. A Műcsarnok retrospektív kiállítása életművének legfontosabb darabjait, s mindazokat a kísérleteket, vázlatokat, terveket mutatja be, amelyek mind a mai napig meghatározzák alkotói œuvre-jét.

Molnár László Fénylepel című kiállítása konzekvens, européer festő művészetéről adott rendkívül intenzív beszámoló. Molnár, aki a hatvanas években a Zuglói Kör tagjainak egyikeként került a modernizmus (azon belül az École de Paris) vonzáskörébe.

„A labirintus hatalmas rejtvény vagy allegória, amelynek témája az idő; e rejtett oknál fogva tilos kimondani a nevét. Mindig el kell kerülni egy szó kimondását, oda nem illő hasonlatokhoz és nyilvánvaló körülíráshoz kell folyamodni: ez talán a legnyomatékosabb módja a rámutatásnak.” (Jorge Luis Borges)

Természetesen nem fraktálokat fest. Hogy e fura alakzatokra utalhatnak festményei, talán csak a véletlen – és a cikkíró – műve. Mégis, a fraktálok logikus rendezettsége – pontosabban összerendeződése – és Barabás Zsófi képei között épp az a hasonlóság, hogy a maga sajátos formarendjével mindkettő élményt nyújt.

Bacsek Júlia kurátor hét képzőművész – Benyovszky-Szűcs Domonkos, Czene Márta, Fülöp Gábor, Nemes Anna, Könyv Kata, Szurcsik József, Verebics Ágnes – művei alapján izgalmas kiállítást rendezett a Képző termeiben. 

Forgács Éva jellemezte így 1998-ban – és azóta is érvényesen – Klimó Károly festészetét. Ugyanebből az írásból, a Magyar jelenlét című varsói kiállítás katalógusából való a másik fontos megfigyelés is: „Spontán festői megnyilvánulásait nem ellenőrzi, de pontosan tudja, mit csinál.”

A képekből áradó szelíd nyugalom, a meghatóan időtlen, mégis oly jól ismert helyszínek ködbe vesző részletei, a hiányok és a tűpontos megfigyelések együttes alkalmazása, a vágyott és létező helyek egybemosódása. Ez az a festészeti világ, melyet Kondor Attila képvisel a mai magyar képzőművészeti életben.

A képekből áradó szelíd nyugalom, a meghatóan időtlen, mégis oly jól ismert helyszínek ködbe vesző részletei, a hiányok és a tűpontos megfigyelések együttes alkalmazása, a vágyott és létező helyek egybemosódása. Ez az a festészeti világ, melyet Kondor Attila képvisel a mai magyar képzőművészeti életben.

Felidézés és az emlékezet intenzív kifejezése, a részek alkotta Egész kutatása P. Boros Ilona művészeti programja. Az alkotó hol az apácamunkák mívességével, hol a nagy ívű folt–vonal–szín hármasságával hozza létre munkáit.