„A kép perspektivikus terébe mutató egyenesek
– nyilvánvaló képzavarral élve – vezetik kézen
fogva a néző figyelmét…”
(Smrcz Ádám)
1974-ben született, és 2000-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képgrafika Tanszékén. Tehát Kondor pályáját grafikusként kezdte, ám ez nem teljesen valós állítás, hiszen első kiállításmegjelenései is inkább a festőt mutatták.
Annak a generációnak a tagja, amely először fordult látványosan újra a figuratív festészet felé, és amely festőgeneráció számos képviselője a modernizmustól elfordulva a klasszikus képalkotás és képi nyelv iránt mutatott érdeklődést. E folyamat egyik állomása a Sensaria csoport felbukkanása a művészeti közegben, melynek egyik alapító tagja – kilépéséig – Kondor Attila is. Egyfajta megújított konzervativizmus, Cezanne helyett a klasszicisták és Ingres, valamint a kora reneszánsz. Az akadémizmusra mint használható előképre tekintettek. A csoport első jelentős felbukkanása egy 2006-os ELTE Művészettörténeti Tanszéken tartott vita és programhirdetés volt. Itt Kondor Attila még Filp Csabával, László Dániellel, Horváth Krisztiánnal és másokkal együtt képviselte a konzervatív fordulat eszméjét. Ezek a gondolatok mind a mai napig foglalkoztatják, be is épültek művészeti hitvallásába, azután is, hogy megszakította az együttműködést a Sensariával.
Kondor figyelme már a 2000-es évek közepén, tanulmányútjai nyomán az épített környezet és a természet találkozási pontjaira fókuszált. Parkok, lépcsők, rakpart és folyó, utcák és térrészletek mint a leképezés elemei jelentek meg rajzain, vásznain. Ettől a konkréttól, látványfestészeti nyelvtől fordult el – nem éles, de határozott fordulattal – a transzcendens, a személyesből egyetemessé nemesedő képépítés felé. Ennek a korszaknak izgalmas sorozatai a Város, mint táj I–III. nagy méretű vásznai, az Emelkedés, a Formák fénye című alkotások. Itt már felbukkannak a töredékesség, a klasszikus építészeti elemek beépülése a festmény témáiba. Az Ad Infinitum II. című festményén a monokróm színhasználat, a háttér vörösbarnáiba belevesző konkrét lépcső és támfal, valamint a víz tükröződése a megújulás irányát mutatja. Képein megjelenik a hiány, ami lehetőséget ad a festőnek és a nézőnek egyaránt, hogy a közlendőt idézőjelbe téve gondolja tovább a látvány mögötti lehetőségeket. A némileg geometrikus sorozatok, mint a 2010-től induló Initiatio vagy a Vörös kert képei a szakrális geometria világába vezetnek.
Mindemellett a római kertek, a fontanák (szökőkutak), a lépcsők és tavacskák, mint az Árkádiát idéző jelenségek Kondort egy új irányba viszik tovább. Ez a filozófiai táj, a valóság jelenségeinek újraértelmezése – ám ezek a festmények, rajzok, majd később a kétcsatornás filmek (animációs alkotások) többről szólnak, mint a jelenség filozofikus értelmezéséről. Kondor a Figyelem útjai-sorozatán már valóban kézen fogja a nézőt, és elvezeti olyan belső kertekkel, parkokkal, könyvtárakkal és főleg lux aethernával (égi fénnyel) teli birodalomba, melyben a meditáció, az önreflexió kialakulását segítik a képek – akár mozgó-, akár állóképek. Ebben a térben nem a szférák zenéje hangzik fel, hanem Arvo Pärt, Hortobágyi László és Faragó Béla modern klasszikus muzsikája. Kondort az elmúlt másfél évtizedben a fény, a hiány és a tér problémája érdekelte. Ennek a hármasságnak – melyhez a filozófiai alapokat a platóni, a kierkegaardi, a wittgeinsteini és a crocei filozófiában találta meg, no meg a hinduizmus gondolkodásmódjában – a kifejtése a képmezőn túlmutat holmi stiláris vagy kompozíciós feladatmegoldáson.
A hiány – illetve annak jelenléte a képen – olyan kihívás, mely az ürességet és a nem megfestett formát egyaránt jelenti. Asclepion című festményén (2017) a sötétbe borult tájból világít ki a kis görög–római templomépítmény. A XI. kerületi lakásának ablakából figyelt Sas-hegy, mint eltüntetett Fujiyama jelenik meg a képein. Az Ablakok amúgy is a hiány lehetőségét kínálják festménysorozatain, mert a lakótelepi házak és irodák sorablakai a bennük tükröződő látványt takarják ki. Osztott tükröződéseket látunk, és egyben a kép hiányosságát (Figyelem útjai I., 2013). A képeken feltűnő negatív formák, fehér és/vagy fekete kihagyások mindig a nemláthatóság és a hiány jelzései. Azé a hiányé, mely akkor tudatosul, amikor a képi környezetben ott kellene lennie. Drámai és egyben feszültségteremtő üres foltok jelenítik meg a veszteséget.
Kondor a képein ugyanilyen filozofikus meditatív módon bánik a fénnyel. A fény lehet egy tükröződő vízfelület darabja (Tükröződő boltozat, 2018) vagy transzcendens kiégő felület (Transzcendere!, 2016). A fény az egyik fontos szereplője filmjeinek (a Műteremváros, a Belső könyvtár, illetve a Jelenlét-kert című alkotásoknak, 2018–2019). Ezek az alig több mint hétperces festményanimációk Kondor képeinek terébe lépnek, illetve egymásba olvasztják a már elkészült munkákat, új értelmezést, totálissá emelt fény- és időközeget építve rájuk.Itt Kondor szabadon vándorol a térben és időben, tájban és fényben, el- és feltűnő parkok, oszlopok, könyvek és festékesüvegek között. A folyamatos változások és egymásba olvadó képek, közelítések és távolodó helyszínek mindazt, amit Kondor festményben és rajzban az idő, tér és fény tekintetében közölni akar, az animáció segítségével bejárhatóvá teszi a néző számára is.
A filmekben nem tűnik fel, de Kondor a festményein annál inkább hangsúlyozza a befogadhatóság, a világról alkotott kép töredékes voltát. Már korai rajzain és festményein is fontos elem – a hiány hangsúlyozása mellett – a fragmentáció. Az a helyzet, amiben az egyes rész, a megmaradt rész jelentheti és jelölheti az eltűnt vagy elpusztult egészet. Egy ajtó (Initiatio, 2011), egy gerendás tetőszerkezet (Feltétlenség, 2013) a semmiben úszva, egy többé-kevésbé egységes háttérszín által kirajzolva jelennek meg a néző előtt, és idézik meg a hozzájuk tartozó építészeti tömeget. Vagy éppen e részlet mutat(hat) túl az egyszerű látványon és klasszikus értelemben vett rész-egész viszonyon.
Kondor lamentáló gondolkodásmódjának ez a fragmentált „helyzetkép” éppen megfelelő lehetőség, hogy gondolatait ne direkt módon, ne filozófiai fogalmak illusztrációjaként, hanem műalkotásként jelenítse meg. Újabb alkotásait most egymást követően, 2022 szeptemberében és októberében két helyszínen, a római Magyar Intézet és az Országút Galéria kiállítási tereiben mutatja meg nézőinek. Az elmúlt esztendők motívumai, témái bukkannak fel: a Műteremváros című film egyes elemei, a finoman megfestett, rendkívül egyszerű festékesedény-csendéletek, a lakótömbök erkélyeinek ritmusát és száraz geometriáját megtörő ablaktükröződések, melyben a Sas-hegy színes dombját láthatjuk. Újra megidéződnek a könyvek, könyvtárrészletek barnásvörös árnyalatú könyvgerincei és világító oldalai. A Pantheon kazettás mennyezetének ablakaiból elementáris erővel áramlik a fény, betöltve a vászon felületét. A Jelenlét-kert erős perspektívában megfestett útján egy kicsiny víznyelő geometriáját nézhetjük.
A tájak finom okkerekkel, zöldekkel és barnákkal, szürkékkel megoldott foltjai mint klasszikus hátterek bukkannak elő. Kondor erre a két kiállításra összegző anyagként tekint, amolyan válogatásként, melyek a legjellemzőbb módon adják vissza festői elképzeléseit, képnyelvét, gondolkodásmódját. Ennek talán egyik legjellemzőbb darabja lehet a Psalmus No.1 című, 100 × 100 centiméteres munkája, egy a kép tetejébe vesző márványlépcsőre helyezett nyitott könyvek látványa. A finom érzékenységgel megfestett okkeres-arany monokróm festmény a teljességről, a szakralitásról, a gondolat nyitottságáról és a felfelé törekvésről egyaránt szól. A didaktikus megközelítést azonban barokkosan érzékletes fény-árnyék kontrasztok lendítik vissza, és tovább, a festészet irányába.
Kondor Attila a fiatal középnemzedék (vajon van ilyen kategória?) kiemelkedő alkotója, aki nem csupán egy műfajban, a képzőművészetben, de az animációs film világában, sőt elméleti alkotóként, mint filozófiai írások és művészeti kritikák szerzőjeként is ismertté vált az elmúlt két évtizedben. Sajátos hangvételű, összetéveszthetetlen és rendkívül konzekvens munkássága beépült a hazai kortárs művészeti életbe. Olyasfajta szemlélet képviselője, amely átível korok, művészeti irányok, stílusok történetén. Kortársként is megmarad az általa választott klasszikus képzőművészeti nyelv világában, és általános érvényű gondolatokat képvisel. Így teremt kontinuitást a múlt és a jelen képi világa, a történeti és az aktuális festészet kifejezésmódjai között. Tárgyilagos, de nem érzelemmentes művészete elgondolkodtatja, néha meghökkenti és töprengésre készteti nézőit, akik így e szelíd alkotó által kijelölt Figyelem útjait járhatják be.
