Azonosulj a formán túli ürességgel!
(Molnár Sándor)
Triptichon
Festészeti programja némileg követi Molnár Sándor festőjógájának menetét. Molnár Lászlónál is feltűnik az a csoportosítás, mely a Föld, a Tűz, a Víz elemeinek feldolgozását tűzi ki célul. Azonban ellentétben Molnár Sándorral, ő számos figuratív elemet is beépít ezekbe a félabsztrakt-expresszionista munkákba. Mondhatni, hogy organikus festészet, mondhatni azt is, hogy szimbolikus ábrázolás lelhető fel számos alkotásán.
Fotó: Nyirkos Zsófia
Rockenbauer Zoltán, a kurátor a mostani kiállítás témáját a szakrális képek nagy anyagából jelölte ki. Választása a Lepel-sorozat darabjaira esett, bár ezeken kívül is számos mű szerepel a tárlaton. A Fény és a lepel találkozásáról a művészről írt korábbi tanulmányában Andrási Gábor így fogalmaz: „A torinói lepel inspirálta képciklus és az annak jegyében rendezett tárlat (A lepel, Budapest Kiállítóterem, 2008) alkalmával Molnár a fény szakrális és festői értelmezését a szenvedéstörténetre közvetlen módon utaló tárgy képzetével kapcsolta össze.”
Golgota I.
E sorozat különböző időkben és feldolgozási formákban létrejött darabjainál Molnár egyfajta kollázsszerű, vászon beépítést is alkalmaz. „A lepel léte üzenet… Jézus sebe beborítja a világot, és az emberi szenvedés drámája azon átvérzik” – ahogyan Molnár László megfogalmazta.
Fotó: Nyirkos Zsófia
A műcsarnokbeli kiállítás középpontjába helyezett fehér karakterű, 2000-ben készült Triptichon épp ezt a lepelbe öltözött fájdalmat meséli el a Levétel a keresztről téma nyomán, mely erősen idézi Rogier van der Weyden késő gótikus oltárképét. A hasonló szerkezet, a fájdalom és az ártatlanság fehér, vörös és kék színei az 1400-as évekből a XXI. század fordulójáig határozzák meg a téma szakrális feldolgozását.
Ima az angyalokhoz
Molnár László kiállításának a plasztikus képek mellett van egy másik, rendkívül erőteljes vonulata, éspedig a Fény ábrázolását, átélését és a fény sugárzását feldolgozó alkotások. Ilyen a kiállítás címéül is szolgáló Fénylepel (2010) és a Ragyogás (2015).
Fénylepel
Másutt, mint a korai (1985-ös) Golgota hús és vér drámái az elcsendesülés, a megtisztulás és a kiüresedés (kenózis) ellentétei. A kiállítás igyekszik megmutatni a Fényhez és a Lepelhez való közelítés különböző fázisait. E tekintetben nem volt könnyű dolga a kurátornak, az egyterű termet a felosztás (vendégfal) segítségével tudta úgy megosztani, hogy az egyes művek önmagukban és áthatásukban is láthatóvá váljanak, s így nem csupán fizikailag, de szellemileg is bejárható lett a Molnár László által festészetileg megtett nehéz út.
Ragyogás
Szent és profán közötti át- meg átjárások sorozata e képgyűjtemény. Érinti a mítoszok köztünk élésének egyes elemeit és a mítosztól az isteniig terjedő jelenségtörténetet. Mircea Eliade szerint: „Mivel a mítosz az istenek teremtő tevékenységéről számol be, és művük szentségét tárja fel, ezért azt nyilatkoztatja ki, ami abszolút szent. Más szavakkal, a mítosz azt írja le, milyen különféle, néha drámai módokon tör be a szentség a világba.”
Három alakos kompozíció
Molnár László festői világa azért szembetűnően egyéni és érzékletes, mert festői nyelve nem, csupán szellemisége beszél a mítoszokról, a szakralitásról. Az a piktúra, amelyet Molnár képvisel, a lehető legbátrabb és elkötelezettebb drámaiságú festői nyelv. Ezt sugározza és közvetíti e tárlat, s ez segíti a nézőt a befogadásban, bármelyik drámai, lírai vagy emelkedetten áttetsző vászon előtt is áll meg.
Jelenet
Képei, akár a Veronika-sorozat, a Golgota, esetleg a Tiepolo hommage, az Ima az angyalokhoz, mind-mind önmagukban valóan és a teljes képegyüttesen belüli részként beszélnek arról, amit Hamvas Béla így ír le: „Isten szelíd csendjét a hit mozgása méri fel az ürességben.” E csend, e szakrális üresség, ezen expresszivitásában is mély nyugalmat árasztó festészet most a profán kiállítási teret teszi szentté.
Molnár László Fénylepel című kiállítása július 7-ig látható a Műcsarnokban (1146 Budapest, Dózsa György út 37.).
