Nyolcvanadik születésnapját ünnepli novemberben Farkas Ádám szobrászművész. A Műcsarnok retrospektív kiállítása életművének legfontosabb darabjait, s mindazokat a kísérleteket, vázlatokat, terveket mutatja be, amelyek mind a mai napig meghatározzák alkotói œuvre-jét.

Molnár László Fénylepel című kiállítása konzekvens, européer festő művészetéről adott rendkívül intenzív beszámoló. Molnár, aki a hatvanas években a Zuglói Kör tagjainak egyikeként került a modernizmus (azon belül az École de Paris) vonzáskörébe.

„A labirintus hatalmas rejtvény vagy allegória, amelynek témája az idő; e rejtett oknál fogva tilos kimondani a nevét. Mindig el kell kerülni egy szó kimondását, oda nem illő hasonlatokhoz és nyilvánvaló körülíráshoz kell folyamodni: ez talán a legnyomatékosabb módja a rámutatásnak.” (Jorge Luis Borges)

Természetesen nem fraktálokat fest. Hogy e fura alakzatokra utalhatnak festményei, talán csak a véletlen – és a cikkíró – műve. Mégis, a fraktálok logikus rendezettsége – pontosabban összerendeződése – és Barabás Zsófi képei között épp az a hasonlóság, hogy a maga sajátos formarendjével mindkettő élményt nyújt.

Bacsek Júlia kurátor hét képzőművész – Benyovszky-Szűcs Domonkos, Czene Márta, Fülöp Gábor, Nemes Anna, Könyv Kata, Szurcsik József, Verebics Ágnes – művei alapján izgalmas kiállítást rendezett a Képző termeiben. 

Forgács Éva jellemezte így 1998-ban – és azóta is érvényesen – Klimó Károly festészetét. Ugyanebből az írásból, a Magyar jelenlét című varsói kiállítás katalógusából való a másik fontos megfigyelés is: „Spontán festői megnyilvánulásait nem ellenőrzi, de pontosan tudja, mit csinál.”

A képekből áradó szelíd nyugalom, a meghatóan időtlen, mégis oly jól ismert helyszínek ködbe vesző részletei, a hiányok és a tűpontos megfigyelések együttes alkalmazása, a vágyott és létező helyek egybemosódása. Ez az a festészeti világ, melyet Kondor Attila képvisel a mai magyar képzőművészeti életben.

A képekből áradó szelíd nyugalom, a meghatóan időtlen, mégis oly jól ismert helyszínek ködbe vesző részletei, a hiányok és a tűpontos megfigyelések együttes alkalmazása, a vágyott és létező helyek egybemosódása. Ez az a festészeti világ, melyet Kondor Attila képvisel a mai magyar képzőművészeti életben.

Felidézés és az emlékezet intenzív kifejezése, a részek alkotta Egész kutatása P. Boros Ilona művészeti programja. Az alkotó hol az apácamunkák mívességével, hol a nagy ívű folt–vonal–szín hármasságával hozza létre munkáit.

A magát képzőművészként definiáló Kulinyi István „összképzőművészeti” tevékenysége a K. A. S. Galériában látható, a 77. születésnapjára rendezett kiállításon is tetten érhető. Egyedi grafikaként megjelenő, átfestett digitális printek, festmények és kisplasztika is szerepel a tárlat anyagában.

A világ csodáit, hétköznapi jelenségeinek drámai pillanatait örökítette meg Szabados Árpád: kis extázisok ezek a képek, a rácsodálkozás, a dolgok megfejtése és a kialakult csodák kifejtése a vásznon.

„S a kék vizen, mint vén rizsbárka ring
a badacsonyi kőszállító hajó,
s fölöttünk halkan egy gém kering.”

(Takács Gyula: Balatonparton)