„Ismerd meg önmagad!
Szabadítsd fel önmagad!
Fejezd ki önmagad!
Tiszta, határozott megfogalmazásban, tiszta vonalakkal, tiszta formában, tiszta színekkel!
Kerüld a bizonytalanságot!
Kerüld a határozatlanságot!
Légy magabiztos!
Így leszel egyéni művedben!
A kép önvallomás, akár akarod, akár nem.
Ötvözete értelmi és érzelmi adottságaidnak!
Egy mód van: légy szuggesztív!
Két dologgal légy azonban tisztában. Mit akarsz és mire vagy képes?
Ezt is vállalnod kell és végső fokon ezt fejezd ki!
Ne légy kozmikus, ne légy mágikus, légy egyszerűen emberi, ez a legmagasabb rangod, mint
alkotónak itt a Földön!”
Feltehetőleg tanítványainak szóló feljegyzése akár Magyarász Imre ars poeticájaként is értelmezhető. A mesterükhöz évtizedek múltán is hű tanítványai kezdeményezésére és támogatásával megvalósult tárlaton a múlt századi festészeti progresszió egyik szerény visszavonultságban dolgozó, felfedezésre váró, a művészeti kánonban önértékei által helyet követelő alkotójának válogatott munkáit látva szilárd meggyőződéssé érlelődhet, hogy a helyére kerülhet a magyar művészettörténeti összképben és számvetésben a mindeddig alig ismert és teljesen elismeretlen életmű is.
A művész tekintélyes, megbecsült polgárcsalád gyermekeként 1905. március 30-án Esztergomban született. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait, a korszak két legjelentősebb tanáregyénisége, Csók István és Vaszary János tanítványaként. 1929-től rövid ideig Esztergom egyik reálgimnáziumának tanáraként kezdte meg működését, ahonnan baloldali nézetei miatt rövidesen távoznia kellett. Ezután reklámgrafikákból és tisztviselői munkából tartotta fenn magát, miközben a Kassák Lajos körül csoportosuló aktivista, expresszionista művészek társaságával teremtett kapcsolatot, s baráti szálak fűzték Barcsay Jenőhöz, Gyarmathy Tihamérhoz, Bene Gézához és Gadányi Jenőhöz is. Ezek a kontaktusok jelzik korszerű művészetszemléletét, modernista alkotói nézetrendszerét. 1928-tól vett részt kiállításokon, önálló tárlatra azonban csak egyetlen alkalommal nyílt lehetősége, amikor a Budapesti Műszaki Egyetem Diákotthonában – a korszakra és művészetére oly jellemző kiállítási helyszínen – mutatta be önálló kollekcióját. A halála után rendezett emlékkiállítások sora sem hosszú: szülővárosában, Esztergomban 1973-ban, az Óbudai Társaskör Galériában 2005-ben rendeztek tárlatot műveiből. Hagyatéka, életműve – mintegy négyszáz olaj- és lakkfestmény, kollázsok és grafikák sorozata – a festő végrendelete értelmében szülővárosába, a Keresztény Múzeumba került, ahonnan évekkel később a művészeti értékek elhivatott pártolójának, Bethlen Bélának szentendrei magángyűjteménybe vándorolt, nagyvonalú közreműködése nélkül nem valósulhatott volna meg ez a budapesti visszatekintő tárlat.
Magyarász – egyik legkedvesebb tanítványa, Kecskeméti Kálmán festőművész jellemzése szerint – szerkezetes, olykor expresszív témájú festményei – csendéletek, figurális kompozíciók, portrék, tájképek – elsősorban a kubizmus, később a konstruktivizmus hatását mutatják. Kollázsai, ezek variációi, akárcsak a színes fények játékait sajátos térkapcsolatokban idéző, kevert technikájú, papírlemezre festett zománcképek sora és az utolsó esztendőkben olajjal farostlemezre festett képarchitektúrák egyéni alkotói szemléletét tükrözik. Utolsó éveiben, talán betegsége hatására is, színei visszafogottak lettek, mindent belső világa komor ritmusához igazított. Valóban, a tanítványi megállapítások helytállók: korai, fiatalkori kompozíciói – tájképek, csendéletek, emberi alakokat ábrázoló művek – még erősen a szentendrei festészethez és az Európai Iskola művészcsoportjának stílusköréhez kötődtek, majd az 1950-es évek végén alakul ki konstruktív képi világa: ekkor a hatások és befolyások alól felszabadulva pályája csúcsára érkezett, s a magyar avantgárd művészet egyik jelentős képviselőjévé vált.
Idős korában is szoros kapcsolatot tartott egykori tanítványaival, alkotóútjuk későbbi szakaszaiban is figyelemmel kísérte pályafutásukat. Az egykori Magyarász-növendékek közül ezúttal négy, egymástól gyökeresen eltérő alkotói utat bejárt, illetve bejáró művész mutat be egy-egy szűk válogatást életművéből: Kecskeméti Kálmán, Nagy Zoltán, Olajos György és Váli Dezső. Más és más karakterű alkotói világuk, eltérő stíluseszményük, attitűdjük, más és más anyagokhoz és technikákhoz való vonzódásuk, alkotásaik tematikai és műfaji, illetve műforma-változatossága is azt igazolja, hogy hajdani mesterük szabad teret nyitott az önálló alkotói eszményeknek.
Kecskeméti Kálmán emlékezik meg arról is, hogy „Forradalmian új szellemet hozott az iskolába. … Először is kivitt minket az életbe, a ’plein air’-be. Az utcán, a játszótéren, a csarnokban kellett krokizni, azaz gyors mozgástanulmányokat rajzolni. Rajzoltuk az utcaseprőket, a játszó gyerekeket, az őket felügyelő szülőket, télen a hólapátolókat. A vázlatok után kompozíciókat festettünk akvarellel, valamint csendéleteket… Felfedeztük az impresszionizmust. (…) A rajzórákon rendszeresen művészettörténeti oktatás is folyt, az egyetemes művészet értékeinek módszeres bemutatása mellett a kortárs német és francia művészet naprakész ismertetésével, hazulról hozott könyvekkel, katalógusokkal illusztrálva.”
Művészi, művészpedagógusi működését meglehetősen kevés feldolgozás, elemzés, kritika dokumentálja: néhány katalógusbevezető, egy 1988-ban közreadott, Rozgonyi Iván által készített műhelybeszélgetés, egy-egy tanítványi hivatkozás és visszaemlékezés. Az átfogó művészettörténeti összefoglalások még a felsorolásokban sem szerepeltetik a nevét. Szerepét, helyét az ugyancsak perifériára szorított művészettörténész Mezei Ottó nyomán a modern szellemű művészet egyik apostola, Dévényi Iván művészeti író egy eldugott vidéki folyóiratban, az Új Forrásban jelölte ki a festő halála után egy esztendővel, 1973-ban: „Az intellektus és az emóció zavartalan egyensúlyát megteremtő képek mestere életművének termését a hazai konstruktivista művészet java alkotásaival, Kassák Lajos, Martyn Ferenc, Bortnyik Sándor, Martinszky János, Gyarmathy Tihamér kompozícióival egy sorban kell számon tartanunk.”
