Ahogy haladt előre a munka, úgy jöttem rá, hogy a forma tulajdonképpen a futurista szobrász, Umberto Boccioni 1913-as A térbeli folytonosság egyesített formái című szobrát is megidézi. Érdekes felismerés volt, hogy míg az a mű a futurista eszmeiség esszenciáját adja, a haladásról, a lineáris fejlődésről, a folytonos evolúcióról szól, addig az én munkám egészen más hangot üt meg.
Az a mű a technológiába, az iparosodásba és a modernizációba vetett hitből született, az én munkám pedig abból a szempontból párhuzamos vele, hogy ez is leképezi azt a kort, amelyben született. Két alak ér össze egymással, ebben a formában pedig éppúgy jelen van a mozgás és a dinamika, mint Boccioni szobra esetében, azonban azt érzékeljük, hogy az egyik figura visszahúzza a másikat, és valójában a kompozíció X formává merevedik a térben. Így lesz e mű fontos szimbóluma a mai kornak, amelyben már nincsenek erős ideák, nem tudjuk, hogy pontosan mi felé haladunk, kővé dermedt állapot van, amikor nem látjuk, hogy mi az irány, mi vár ránk, hiszen a társadalom totálisan szét van zilálva. Túl sok minden van, nem tudjuk, merre mozduljunk, ezt jelzi ez forma, illetve felső részének széttartása is.
Ebben a zűrzavarban az ember és az emberi elveszőben van, a figura destruálódik, elemeire hullik. Szeretek játszani azzal, milyen messzire lehet elmenni a figura absztrahálásában úgy, hogy az alak még felismerhető maradjon. Vannak bizonyos részek, az arc vagy a fül, a végtagok, amelyek segítségével ráismerünk az alakokra, azonban ezeket úgy illesztem egymáshoz, hogy a végeredmény furcsa, masszaszerű érzetet kelt. E szoborba ezért is építettem be ezeket a szokatlan, biomorf fragmentumokat, hogy segítségükkel még inkább ráerősítsek a munka nonfiguratív sajátosságaira. Olyan, mintha minden összefolyna, az ember egyre kevésbé felismerhető, mégis: érzékeljük, hogy ott van mögötte.
Érdekes e munkának a mozgalmassága, expresszivitása is. A klasszikus szobrászaton edződött szemünk egy óriási hiátust, gapet érzékel, szerintem nagyon izgalmas e forma térkihasítása, a negatív formák miatt sokkal inkább birtokba veszi ez az alakzat a teret, mintha egy statikusabb figuráról lenne szó. Nagyobbnak érzi a néző, a forma kelt ilyen érzeteket. Az X-nek van egyfajta agresszivitása, invazív jellege is, nem véletlen, hogy figyelemfelkeltő vagy tiltó táblákon is gyakran használják ezt a jelet.
Az alakokat, ahogyan a korábbi munkáim esetében is, a klasszikus szobrok inspirálták. Tulajdonképpen a kezdetektől fogva erről szól a művészetem: a hagyományos formák és a klasszikus tradíciók, értékrendek dekonstruálásáról, szétboncolásáról, hogy a gesztuson keresztül rávilágíthassak a mai kor problémáira, jelenségeire. Nagyon szeretem a klasszikus szobrokat, az antikvitás remekműveit, és azt is élvezem, ahogyan a művészeti korok egymásra épülnek, ahogy az egyikből organikusan kinő a másik. Ezért is volt izgalmas most egy futurista műhöz kapcsolódni: mert bár abban a korban totálisan elvetették a tradíciót, és mindenáron keresték az újat, azért a mai szemünkkel látjuk, hogy tulajdonképpen az ő munkásságuk is szépen belesimul a művészettörténet ívébe.
A szobor rozsdamentes krómacélból készült, ami nagyon speciális anyag, ennél a munkánál pedig szerettem volna kipróbálni, milyen az, amikor mattra csiszolom, amitől az egész mű selyemfényű lesz. Talán sejtelmesebb az egész, mert itt nem tükröződik a felület, valószínűleg túl erős is lett volna a kontraszt ezekkel a beépített fragmentumokkal, így egységesebb hatást kelt. És bár a korábbi sorozataimban előszeretettel használtam színeket, most azt éreztem, hogy ezeknek az újabb munkáknak jobbat tesz, ha jobban érvényesül az anyagszerűség, ha hagyom, hogy a matéria önmagában, a saját, eredeti tónusában jelenjen meg. Nyilván ezt a döntést befolyásolta a helyszín is, ahol a munkát elsőként mutattam be: az Einspach & Czapolai galéria téglafalai, rusztikus belső tere is indokolttá tette a visszafogottabb színhasználatot. Nem lehetett túl sok színnel dolgozni, mert szétesett volna az anyag.
Ugyanúgy építettem fel, mint a korábbi munkáimat: egy torzóról készítettem negatívot, majd arról gumiöntvényt, amelyet gyűrtem, valamint hozzáépítettem egy krokodilpáncélt, amelynek a különleges felülete tetszett meg. Erről vettem gipsznegatívot, abba beleöntöttem a műgyantát, ez az a fázis, amelyen nagyon sokat dolgozom, itt áll össze a végső forma, amiből aztán elkészül a szilikonnegatív, majd a viaszforma. Ezt vittem az öntödébe, amelyről a legvégén elkészült a krómacél öntvény – maga a mű.
Ezt a formát azután nagyban is megvalósítottam: elkészült egy fehér színű, matt mása, amely azért érdekes, mert jellemzően éppen fordítva dolgozom. Először a grandiózusabb verziók szoktak elkészülni, azután azokat kicsinyítem le.
