Két nagyobb formaegységből épül fel a szobor: az egyik futurisztikus képzeteket keltő páncél, amely bár vékonynak és organikusnak tűnik, mégis olyan gépi struktúrára emlékeztet, amely mesterséges életet hordoz magában. Teljesen más viszonyban áll az emberrel, mint a másik egység, amely a természetet szimbolizálja. A technológiát vagy a mesterséges életet szimbolizáló héj vagy burok olyan, mintha lefelé bomlana, ebből nő ki a természet, amely egésszé teszi az emberi figurát. A két világ együtt alkot egészet, a kettő mintázza meg ennek a szobornak a testét, az embert magát, azonban az ember mint lény nincs jelen, mindössze formai idézetként mutatkozik meg ebben a munkában. Úgy képzelem: a páncél üres forma, amelyből belülről kinő a természet, és kitölti az ürességet.
Beemeli a befogadásba a szobor a sérülékenység fogalmát is.
A páncél mindig védelmező entitás, olyan külső felület, amely elválaszt a külvilágtól, azonban a belső mindig kérdéses: nem látjuk, hogy mi van belül, ezért a természetet védő héj tulajdonképpen elválasztóelem is a külső és a belső világ között.
Ez a mostani szobor filigrán figura: az emberléptéknél kicsit kisebb és vékonyabb. Ennek egyrészt az az oka, hogy ekkora diófarönkből kezdtem el dolgozni, másrészt szerettem volna védtelenebb emberi alakot megformázni, mert úgy gondolom, hogy ez szépen illik magához a mozdulathoz. A karjait hátrafonja, ami erősíti a finomságát, törékenységét, ugyanakkor frontálisan nézve a high-tech-felületnek erősebb, dominánsabb lesz a megjelenése. Az arca maszkszerűnek hat, ami egyrészt az érzékszervek hiányából, másrészt a formából fakad. A rajta szereplő fémelemek pedig érzékelőkként a korallokra vagy tapadókorongokra emlékeztetnek, amelyek minden irányban fogják, érzékelik a külvilág jelenségeit.
Szobraidnál jellemző a haptikus vagy taktilis felületképzés, amik olykor egymáshoz viszonyítva ellentétesek. Jelen esetben a páncél simasága és fényessége és a természeti rész organikus érdessége vagy kérgessége, valamint matt volta ütközik egymásnak.
Sokat gondolkodtam, hogyan működne jobban a felület ennek a szobornak az esetében. Egy korábbi verzióban a pácélt rusztikusabbnak képzeltem el, de aztán éreztem, hogy jobban működik, ha a megfogalmazása feszesebb, letisztultabb, mert így jobban behívja a technológiai jelleget, miközben nagyobb lesz a feszültség is a kétfajta felület között, hiszen a virágok inkább impresszionisztikus érzetet keltenek, van egyfajta apró rezgésük vagy mozgásuk. És bár megidézhetnek konkrét növényi fajokat, tulajdonképpen a virág esszenciáját akartam ezekkel megragadni. Az ember figurája köti össze a burjánzó, organikus természetet és a szótlan, de szótlanságában létező mesterséges entitást.
Ez a forma gyorsan megszületett a fejemben, ami a szobrok esetében nagy százalékban így van. Ha egy új technikával kezdek dolgozni, akkor az adott munka mindenestől megszületik a fejemben, vagy pedig eszembe jut egy technika, és aztán kialakul, milyen kompozícióhoz szeretném azt felhasználni. Ehhez keresek megfelelő anyagot, és jellemzően nagyméretű pallókból állítom össze az alapanyagot, a mostani választás, hogy rönkből dolgozom, ritkább.
Szeretem, ha a szobron bizonyos idő után megjelennek bizonyos repedések, mert úgy gondolom, hogy hozzá tudnak tenni az értelmezéshez. Mintha a páncél bizonyos helyeken megnyílna, ott, ahol a természet szeretne kitörni és utat találni magának. E szobor esetében azonban azt akartam, hogy a páncél homogén felületként jelenjen meg.
Érdekel, hogyan formáztad meg ezt az alakot.
A figurát először a maga teljességében megfaragtam, majd nagyjából bejelöltem, hogy hol húzódnak a különböző formaegységek határai. Ezután a páncél készült el, megformáztam, majd elkészítettem a lyukakat a felületbe, amelyekbe bekerültek a 0,5–1 centiméter hosszú, hatszög alakú fémrudak. Ezeket beleültettem a fába. Képzeld, ebben a munkában több mint ötven méter sárgaréz rúd van, ami meglehetősen súlyossá is teszi ezt az alakot. Majd amikor ezzel megvoltam, az egészet lecsiszoltam, hogy a fafelület és a rézelemek egy síkba kerüljenek, helyenként az anyag már csak lapszerűen maradt meg. Legvégül a virágok megfaragását végeztem el, amelyek tulajdonképpen elvétellel jelentek meg a munkán. Ezeket nem rajzoltam elő, mivel egyfajta motívumot használtam, így lehetett fokozatosan haladni velük.
És bár rengetegféle faanyaggal dolgoztam korábban, ezek a szobrok az elsők, amelyek diófából készültek. Szeretek kipróbálni új anyagokat, mert mindegyiknek más jellegzetessége van, és a készítés folyamata közben derül ki, miként lehet őket megmunkálni, milyen kihívásai vannak az adott fának. Olykor egészen másképpen működnek, mint amire számítok, de alapvetően mindegyikkel jó dolgozni.
Miután a szobor elkészült, meg kellett találni a számára megfelelő talapzatot is, ezekből mindig több is jelen van a műtermemben, és gyakran próbálgatom, hogy mi az, ami illik az adott szoborhoz. Ez ennél a munkánál eléggé egyszerű volt, ez a diófatalp volt az első, amire rápróbáltam, és éreztem, hogy tökéletes hozzá, ezért végül ez is maradt.
