Ki festette?

Hátrahagyott búcsúlevele a következőképpen kezdődik: „Egy koporsóba tegyetek.” Szívszorító mondat egy szerelme nélkül tovább élni nem akaró embertől, akinek életműve ily módon tört derékba. A búcsúlevél tartalmát Barki Gergely művészettörténésztől, A Galimbertik. Galimberti Sándor (1883–1915) és Dénes Valéria (1877–1915) életmű-kiállítása kurátorától tudjuk. Nagyszabású tárlat nyílt ugyanis a festő házaspár munkáiból a Magyar Nemzeti Galériában. Ráadásul munkásságuk eddigi legátfogóbb bemutatása: nyolcvanöt festmény és grafika, köztük a festő édesapjának, Luigi Galimbertinek és Galimberti Sándor első feleségének, Lanow Máriának a művei is, valamint számtalan dokumentum látható.

Dénes Valéria: Rózsaszínű virágok 1910  Belga magángyűjtemény, az Ernst Galéria közvetítésével
 
 
A nagy érdeklődés nemcsak a tragikus történetnek szól, hanem annak, hogy Barki Gergelynek köszönhetően új megvilágításba került a művész házaspár életműve. Kiderült például, hogy az eddig Galimberti fő művének tartott Amszterdam (1915) című festmény valójában a felesége alkotása. Galimberti Sándor és Dénes Valéria œuvre-jéből sajnálatos módon alig több mint negyven festmény maradt fenn, és az újabb vizsgálatok arra keresik a választ, melyik kép melyikük alkotása. „Kaposvárott 2002-ben már rendeztek egy kisebb életmű-kiállítást, az azóta eltelt két évtizedben jelentősen bővült az ismert képállomány, és a legfrissebb kutatások alapjában írták át e különösen összeforrt, kettős életmű történetét és szerepét” – tájékoztat az ismertető.
 

Szomorú szerelmi történet

 

Galimberti Sándor Kaposváron született és nőtt fel. Édesapja, Luigi Galimberti irányította festészeti tanulmányait. Tehetségére Rippl-Rónai József, a modern festészet vezéralakja figyelt fel. Rendszeresen megfordult Nagybányán, ahol Réti István lett a mestere. Járt a Müncheni Festészeti Akadémiára, majd Hollósy Simon magániskolájába, s a párizsi Julian Akadémiára is.

Galimberti Sándor: Enteriőr Thonet-székkel  1909 Magántulajdon, a Kieselbach Galéria közvetítésével
 
 
Első házassága felbomlása után, 1911-ben kötötte össze életét Dénes Valériával. Utazásokat tettek Dél-Franciaországban, Észak-Afrikában. Elsöprő szerelem volt az övék, elválaszthatatlan párost alkottak. Művészetük a nagybányai neós-mozgalomhoz kötődött. Dénes Valéria Henri Matisse-nak volt a tanítványa, a fauve-ok (vadak) mestere Galimbertire is hatást gyakorolt. A fauvizmus mellett a kubizmus térproblematikáival is foglalkoztak kompozícióikon, főként csendéleteken és városképeken.
 

Bálint Aladár író, újságíró, kritikus Galimberti Sándor és felesége képei című, a Nyugat egyik 1914-es számában megjelent írásában a következőt olvashatjuk: „Képeik tanúsága szerint céljaik tökéletesen azonosak, érzéseik egy forrásból fakadnak, ugyanazokat a motívumokat dolgozzák fel mindketten egyforma látással, hajszálra azonos módon.” A kritikus úgy vélte: „Ha valamelyik képükről meg akarnánk állapítani, hogy a házaspár férfi vagy nő tagja festette-e, a kézjegyen kívül nem igazítana útba bennünket semmi sem.” Szavait a modern, a geometriát előtérbe helyező irányzat követése miatti kritikának szánta, de a két életmű szétválasztásának problémáját is felvetette.

Galimberti Sándor: Gyümölcs-csendélet (Körte-csendélet) 1909 Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján
 
 
Nem véletlenül hozta össze őket a sors. Meg is maradnak egymásnak, ha nem tör ki az első világháború 1914-ben. Galimberti és Dénes Valéria ekkoriban Párizsban tartózkodott. Az internálás elől előbb Belgiumba, majd Hollandiába menekültek. A fenyegetettséggel járó stressz Dénes Valéria szervezetét felőrölte, tüdőgyulladást kapott, majd rövidesen elhunyt. A budapesti temetés után pár órával Galimberti is követte őt a halálba.
 

Épp időben

 

A Magyar Nemzeti Galériában látható tárlat dicséretére legyen mondva, hogy teljes képet próbál adni a korán véget ért életművekről. Ilyen volumenű Galimberti–Dénes-anyag bemutatására most először van példa. Öröm ez a szakmának, öröm a publikumnak, akik elől – mondhatnánk – el volt fedve a házaspár munkássága. Még akkor is, ha olyan szaktekintélyek foglalkoztak már velük, mint Lyka Károly, Tímár Árpád vagy Géger Melinda. Galimberti Sándor és Dénes Valéria kimagasló tehetségű művészek voltak, akiknek sajnálatosan túl korán szakadt meg a pályájuk. Mostani életmű-kiállításuk ugyan nem pótolhat minden hiányt (minthogy képeik sora lappang), ám így is valamelyest betölti az űrt, és segíti, hogy az őket megillető helyre kerüljenek a modern magyar művészet történetében.

Galimberti Sándor: Nagybányai udvar (Ruhaszárítás, Nagybányai bányászudvar) 1907 Magántulajdon, a Kieselbach Galéria közvetítésével
 
 
Tavaly ünnepelhettük Galimberti Sándor születésének száznegyvenedik évfordulóját. Ezért is volt itt az ideje, hogy újra górcső alá vegyék máig feltáratlan életművét. A kiállítás azonban nem egyetlen festőről, hanem egy szorosan együtt dolgozó festőpáros közös œuvre-jéről szól. Egymás nélkül elképzelhetetlen lenne működésük – egyenrangú felek voltak, eszükbe sem jutott a másik fölé kerekedni. Talán nem túloz a bevezető szövege, amikor azt állítja, hogy „Galimbertiék az első világháborút megelőző időszak magyar festészetének legradikálisabb, legszabadabb, minden konvenciótól és társadalmi köteléktől mentes, végül csoportosulásoktól is függetlenedni tudó, saját utas művészpárosává váltak”. Irányzatokból merítő, ám a maguk útját járó alkotókká lettek, akik haladtak volna még tovább a maguk választotta úton.
 

Méltó módon emlékezik meg Galimbertiékről a mostani kiállítás, amikor törleszti azt az adósságot, amellyel már hosszú ideje tartozott a művészettörténész-társadalom a közönségnek. Korábban is születtek kettejükről írások, például Géger Melinda Kettétört művészsorsok a XX. század elejéről – A Galimbertiek című munkája vagy Tímár Árpád Kortársak a Galimberti házaspár művészetéről című tanulmánya. Ezek azonban csupán a felszínt érintették, nem ástak, nem is tudtak volna mélyebbre ásni a részletekbe. Ahhoz ugyanis még az apróbb dolgokat is fel kell térképezni. Mindez most megtörténni látszik, az eddigi legrészletesebb, leggazdagabb és legvilágosabb kép tárul elénk művészetükről.

Galimberti Sándor: Nagybányai városrészlet 1907–1908 Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár
 
 
A kép teljességéhez tartozik, hogy az kibővült Luigi Galimberti és Lanow Mária alkotásaival, és hogy dokumentumok is helyet kaptak a kiállítóterekben. Ez utóbbiak többsége Dénes Valéria által írott levelek, de elolvashatjuk Galimberti Sándor drámai búcsúlevelét is. Alig maradt fenn dokumentumanyag róluk, fénykép is csak néhány. Van még mit kutatni kettejük életművéről.
 

Segítség! Elveszett!

 

A kronologikus ívű kiállítás műtárgyai javarészt közgyűjteményekből kerültek ki, de magángyűjteményekből érkezőket is láthatunk, többek között Galimberti nagybányai korszakából a Nagybányai városrészlet (1907–1908 körül), a posztimpresszionista Gyümölcscsendélet (Körtecsendélet, 1909) vagy az Enteriőr Thonet-székkel és Gauguin metszettel (Alma-körte csendélet székkel, Interieur [szék- és gyümölcscsendélet], 1909) című olajvásznak, melyek a kor irányzatainak hatása alatt készültek. Hasonló látásmódú volt Dénes Valéria is, miként arról a Rózsaszínű virágok (Nature morte, Fleurs rose, Still Life: Roses, Virágcsendélet, 1910) olajjal vászonra festett képe tanúskodik. Egyszerű, hétköznapi téma, mindennapossága ellenére is remekmű. Szinte érezni a különféle árnyalatokban pompázó rózsaszín csokor illatát… Nehéz lenne megmondani, kettejük közül ki gyakorolt nagyobb hatást a másikra. Bár a női alkotókat – különösen, ha házaspárról van szó – többnyire háttérbe helyezik, a tárlat láttán kétségtelen, hogy Dénes Valéria egyenrangú művésztársa volt Galimbertinek.

Lanov Mária Önarckép, 1910-es évek vége-1920-as évek eleje David Leppan magán-gyűjteménye Fotó: MESTER TIBOR
 
 
Barki Gergely nagy képvadász hírében áll. Berény Róbert lappangó műveit kutatja, és olyan szenzációs felfedezést is tesz, mint a Stuart Little, kisegér (1999) című gyerekfilmből kilencvenévi lappangás után előkerült Berény-kép, aminek annak idején nagy sajtóvisszhangja volt. Az Alvó nő fekete vázával (1927–1928) történelmi felfedezését azóta is emlegetik, és Barki kutató szeméről „ódákat zengenek”. Ezúttal minket invitál kincsvadászatra, az ismeretlen helyeken lapuló Galimberti Sándor- és Dénes Valéria-képek és a hozzájuk kapcsolódó korabeli dokumentumok, levelek, fényképek előkerítésére. A „nyomozás” megkönnyítése érdekében az utolsó teremben találjuk a „körözött” festmények fekete-fehér fotóit és valószínűsíthető színes változatukat.
 
Nincs „kész a leltár”, a két œuvre további felfedezésekre vár. Megannyi titok, izgalmas kutatás áll még előttünk, amelyben most magunk is részt vehetünk. Kalandra fel!