A különféle művészeti irányzatokhoz alig kötődő alkotó maradandó mail-art művészete korlenyomatként is szolgál. A tárlat kurátorával, Rockenbauer Zoltánnal beszélgettem.
•Szokatlanságával azonnal szembeötlik a kiállítás címe, a Végtelen hal.
A szürrealista művész egyik munkájának – a Végtelen hal a padon alvó Buddhával (2011–2012) – címrészletét választottuk. A végtelen hal izgalmasan hangzik, többféleképpen is értelmezhető, utal a művész munkásságát jellemző folyamatosságra és a vízzel való kapcsolatára is.
A Csobáncon található hagyaték anyagából válogattunk, amelyet egyetlen emblematikus művel, a Ludwig Múzeumból kölcsönzött Meteorológiai jelentés VII/IX. cíművel egészítettünk ki. Legfőbb szempontunk az volt, hogy a grandiózus terekbe nagy méretű munkák kerüljenek. A Műcsarnok apszisának méretei kisebb formátumú művek számára nem ideálisak, ám most ezek a monumentális alkotások kitűnően illeszkednek a tér adottságaihoz. Šwierkiewicz Róbert életműve nagyon szerteágazó, így akár a grafikáiból is nagyszerű kiállítást rendezhettünk volna, most azonban a Műcsarnok lehetőségeihez igazodva a reprezentatív fő műveket válogattuk össze. Bár nem életmű-kiállítás látható, mégis a tárlat anyaga markáns kereszt-
metszetét adja Šwierkiewicz művészetének.
•Folyamképek, Duna-absztrakciók, Időjárás-jelentés-sorozat, rítusalapú performanszok nyomaiban járhatunk. Hogyan kötődik Šwierkiewicz Róbert a természethez?
A hetvenes-nyolcvanas években, nagyrészt a hippimozgalom következtében Amerikában, majd Európában is rácsodálkoztak a keleti kultúrára. Divatba jött az indiai filozófia, művészet és a kínai-japán csan-zen buddhizmus. Mindez – nyilván kevésbé markánsan – Magyarországot is elérte. A nyolcvanas években Šwierkiewicz művészetében is megjelent a nyugati filozófiáktól, eszmeiségtől eltérő gondolkodásmód, aminek következményeként 1990-ben, a rendszerváltás után sikerült ösztöndíjjal Indiába utaznia, ahol későbbi útjaival együtt összesen ötször fordult meg. Indiában az egyszerű emberek mindennapi életéhez hozzátartozik egyfajta folyamatos esztétikai alkotás, mondhatni, a praktikus cselekvést esztétikai minőséggel ruházzák fel. Ez gyökeresen különbözik attól, amit Nyugat-Európában mi a művészetről gondolunk. Itt az állandóság igényével az otthonok díszeinek vagy a múzeumoknak készülnek a művek, ezzel szemben Keleten sokkal inkább a mindennapok számára hoznak létre efemer, pusztulásra ítélt alkotásokat.
Például a fűtéshez használt tehénlepény tárolási módja, ennek rituális meggyújtása is művészetként értelmezhető, vagy amikor a kivágott fákat szállításukkor Nap formájában teszik le, az a praktikum és az esztétikum mindennapokban való találkozását jelenti. Ez a fajta alkotási mód hatja át az indiai művészetet, ami nagy hatással volt Šwierkiewicz gondolkodásmódjára. Ezt a szemléletet ő maga is átvette: így a Duna-képek készítésekor beavatta őket a vízbe, vagy víz alatt festette őket, a vásznakat a napon szárította, sárral kente össze, újra szárította, majd festette, hogy a repedéseken át szivárogjon a szín a vásznakra. Vízzel, földdel, napsütéssel és széllel együtt alkotott. Néhány évvel ezelőtt kurátora voltam a Műcsarnokban a magyar származású François Fiedler kiállításának, aki nagyon hasonlóan dolgozott a természet erőinek felhasználásával. Szinte bizonyos, hogy nem ismerte egymást a két művész, mégis benne volt a levegőben, hogy a keleti gondolkodásmódot követve a természetet is be kell vonni az alkotásba. Ezért a művek gyakran romlékony anyagokból készülnek, nehezen konzerválhatók, ami azt mutatja, hogy korántsem klasszikus, muzeális célokra hozzák létre őket, hanem az alkotásért magáért. Az így létrejött műnek az akció éppúgy szerves része, mint az anyag, amely belőle születik – csakis együtt értelmezhetők.
•Mind a négy őselemnek, a víznek, a földnek, a levegőnek s a tűznek is fontos szerep jut Šwierkiewicz életművében. Miként jelennek meg ezek a munkáiban?
A föld sara rákerül a vászonra, amit bele is kever a festékbe. Gyakran festett kint a természetben, a földön.
A léghajós munkákban egyértelmű a levegő meghódítására tett kísérlet, s annak, mint közegnek a szerepe. A víz a beavatási rítus által a Duna-képek készítésénél válik jelentőssé. A tűz elem a Nap hője, ereje révén és a hőlégballont hajtó tűzként érvényesül.
•Sokoldalú mail-artos művészként, a festő, szobrász, performer, fotós, videóművész, költő, sámán és világutazó miként jutott el a kerámiától a keleti (indiai) filozófiai tanokhoz?
Kezdetben az Iparművészeti Főiskola kerámia szakán tanult, ezt azonban két év után abbahagyta, hogy magát fejlessze tovább. Korán igyekezett az akkori kortárs avantgárd stílusirányzatokhoz kapcsolódni, anélkül, hogy elkötelezte volna magát egyik vagy másik mellett. Leszámítva a mail-art mozgalmat és a maga teremtette XERTOX-csoportot, nem lett egyetlen társaság tagja sem. Sok más kelet-közép-európai művésszel együtt a mail-artot nagyon fontosnak tartotta, mert a hetvenes-nyolcvanas években ez egyfajta ablakot nyitott a Nyugat felé, kapcsolatot lehetett tartani, s információt szerezni. A keleti filozófia hangsúlyos szerepet töltött be az életében, főleg a nyugati gondolkodás egocentrikusságával szemben, amely a nyomhagyásra, a kanonizálódásra, a hírnév fennmaradására összpontosít.
•A mail-artban betöltött szerepe úttörő volt a hazai művészetben. A XERTOX-csoport alapító tagjaként mit jelentett neki a levelezőművészet, és miért volt ez különösen fontos itt, Közép-Kelet-Európában?
A XERTOX-csoport azért volt jelentős, mert a művészei xeroxszal tudtak dolgozni. Akkoriban nem lehetett akárkinek xeroxgépe, a hozzájutást és annak használatát engedélyhez kötötték, mert szamizdatkiadványokat is lehetett velük készíteni. A könyvtárakban pontos bejegyzésekben tartották nyilván, ki mit sokszorosított. A xerox kiemelten fontos tárgynak minősült a műalkotások készítése miatt. Amikor Šwierkiewicz jóval később megcsinálta Léghajó-performanszát, azt hatalmas mail-art műnek tekintette.
A léghajóra egy korábbi mail-art művéből származó mondat került: „A mi művészetünk elrághatatlan mamutcsont, örökké ízes rágógumi, avagy hitkereső bánat.” Levelezés útján terjesztették műveiket, eszméiket, ahhoz hasonlóan, ahogyan a léghajó a levegőben repül, az is egyfajta mail-art funkciót töltött be. Šwierkiewicz a legkülönbözőbb irányokban találta meg az utakat, nem vált egyik áramlat hívévé sem, inkább hol ezt, hol pedig azt használta. A Duna-képek akcióművészet során készültek, s azok maguk absztrakt-expresszionista alkotások is. Vannak figuratív képei, amelyek szürrealisták, emellett készített illusztrációkat, plasztikákat és ready-made tárgyakat. Folyamatosan alkotott, bármiről, ami a keze ügyébe került, rögtön azt figyelte, mit tud készíteni belőle.
•1994-es, Kiscelli Múzeumban rendezett kiállítása egyetlen monumentális installációként is felfogható, melyben indiai élményei kerültek a középpontba. Mi volt ennek a jelentősége?
Kelet kezd, Nyugat befejez volt a kiállítás címe, ami a két gondolkodásmód különbségét állította szembe egymással. A művek a természet és a közösség által kontrollált módon jönnek létre, Nyugaton pedig az individuum, az egyéni képesség és gondolkodás számít. Šwierkiewicz úgy érezte, a munkákból egyre jobban kivész a spiritualitás.
A Kiscelli Múzeum templomtere mára deszakralizálódott, ám az mégis a szakrális tér benyomását kelti. Különösen izgalmas volt, hogy ebbe a térbe kerültek az indiai misztika által megérintett műtárgyak.
•Mit tudhatunk a Levegő meghódítása-projektjéről és a léghajóról, amely elsőként 1998-ban a Ludwig Múzeumban szerepelt? A Műcsarnokban most látható léghajó azonos ezzel?
A Műcsarnokban olyan installáció látható, amely csak megidézi a Ludwig Múzeum egykori monumentális projektjét. Akkor az udvaron a repülésre kész, alkotója által kidekorált hatalmas hőlégbalonnal fel is szállt volna a művész, ha a légköri viszonyok ideálisak lettek volna. Később többször röpült vele a Csobánc fölött, sőt Japánban és Európában is több helyszínen. A léghajó egyébként még megvan, de nem tudjuk, vajon használható állapotban van-e, a Műcsarnokba pedig semmiképpen sem fért volna el.
