Idén októberben nyílt Keserü Ilona – vagy ahogy 2002-től használja nevét: Ilona Keserü Ilona – retrospektív kiállítása a Műcsarnokban, amely ennek az évnek egyik legjelentősebb tárlata, hiszen a művésznő világhírű, vagy ami ennél több, „világnagy” festőink egyike.
Alkotói tevékenységét és művészetoktatási munkáját számtalan díjjal, kitüntetéssel ismerték el. 2019-ben a Forbes Magazin a kultúrában jelen lévő tizedik legbefolyásosabb magyar nőnek választotta.
Terebélyes életművével természetesen jó néhány kitűnő szakelemzés foglalkozik, amelyek mellett a kortárs szépirodalmi közelítések is különösen fontosak. Ámbár rendre felmerül, hogy szinte lehetetlen megfelelően szavakba önteni – Keserü megfogalmazásában: „betűketrecbe helyezni” – azt, ami amúgy sem „akar szóban közölhető tartalmat, történetet, elméletet tudatni velünk” –, mégis elgondolkodtató és megfontolandó másik nagy festőnk, Molnár Sándor kijelentése, mely szerint: „Az anyanyelv az, ami megfogalmazza és megformálja és kifejezi a létezést és a művészetet.”
Úgy tűnik, a szépirodalmi kifejezéskísérletek találóbb és persze sokkal közvetlenebb leírását adják Keserü művészetének, mint a szakleírások. Minden bizonnyal azért, mert az írók egy másik művészeti ág művelőiként, bizonyos értelemben külső szemlélőként, másféle rálátással és másként, rugalmasabban, személyesebben, valóban a maguk nyelvén fogalmazhatnak: például Tandori Dezső baráti eszmefuttatásai mellett (A tematizálatlansági tér, Keserü Ilona stb.) Nádas Péter sokszor idézett reflexiója (Saját jel. Semleges látás) és Radnóti Sándor írása („Napvilági művészet”), amelyben Tandori két esszéjét veszi szemügyre annak érdekében, hogy közelebb jusson Keserü festészetéhez. Velük szemben a módszeres szakelemzések kiemelkedő jelenkori kortárs magyar piktúraként aposztrofálva művészetét, kissé megdermesztik festészetét.
Mindezt azért érdemes megemlíteni, mert régebbi és mostani tárlatára egyaránt igaz, hogy festményeinek színfürdőjében akkor lehet igazán elmerülni, ha elsősorban nem a különféle színelméletek, látásfiziológiai-pszichológiai megfigyelések és a különféle szakkommentárok ismeretén keresztül tekintünk rájuk, és ha nem firtatjuk, hogy évtizedek óta tartó színkutatási eredményei, elgondolásai vajon minden ponton helytállók-e. Bár éppenséggel csak nézni korántsem olyan egyszerű és magától értetődő tevékenység. Vajon tudunk, vajon lehet-e csak nézni egy festményt, s feloldódni benne? Egyáltalán létezhet-e effajta viszony kép és néző között? Van-e előítélet nélküli figyelem? Keserü szerint igen, és ha netán nem rendelkezünk vele, mindenképpen célszerű elsajátítanunk, visszaszereznünk ennek képességét, mielőtt az ő festményeire rápillantunk. Ennek gyakorlásához és az önellenőrzéshez kiváló lehetőséget kínál a kiállítás.
A művésznő a kurátorral, Kondor-Szilágyi Máriával szorosan együttműködve alakította ki a művek elrendezésének-felépítésének, a tárlat egészének koncepcióját. A csoportosítás, a párba állítás, egyszóval a bemutatás mikéntje alkotómunkája fontos kiegészítő mozzanatának tekinthető. Más megközelítésben azt is mondhatnánk, hogy a festményeiről sugárzó szín/forma-hullámokból komponál újabbakat, azaz tárlatain a maga alkotta képvilág festményeinek közegében újraalkotja műveit. Annál is inkább, mert a képek bemutatásuk közvetlenségében léteznek igazán, ahogyan a művésznő egy alkalommal kijelentette: „akik nem élik át, nem is értik” az ő műveit. (Tudniillik sok festmény megérthető úgy is, hogy közben nem éli át az ember sem a képet, sem a találkozás pillanatát.) Az átéléshez pedig nélkülözhetetlen a látványba oldódás mozzanata, amihez viszont láthatóvá kell tenni, sőt a legmegfelelőbb módon láttatni kell a műveket. Ezért nehéz a dolguk a kurátoroknak, amikor – Kondor-Szilágyi Máriához hasonlóan – értő odaadással fáradoznak a képek lehető legjobb bemutatásán.
Hommage, azaz tisztelgés, hódolat a kiállítás címe, amit bátran felfoghatunk a művészete előtti tisztelgésnek – Hommage à Ilona Keserü Ilona –, azonban a képes megemlékezés gesztusa most a kurátor szavait idézve – másokra irányul: „Az első teremben szerepelnek azok a képek, amelyek a tiszteletadáshoz kapcsolhatók, vagyis a mesterek, szellemi barátok, rokonok alakjára, munkájára, hatására való reflektálások.” Mindemellett további indoklást igényel, hogy ilyen nagy léptékű, egyéni tárlatnak miért éppen Hommage a címe, és egyáltalán, a közeli-távoli mesterekre, rokonokra, barátokra, ismerősökre és helyszínekre utalás miért kap teremnyi helyet és figyelmet?
„Egész munkásságomra nézve érvényes az a törekvésem, hogy folytatása legyen nagy elődeinkének, a Mesterekének” – adja meg a választ a kérdésre a művésznő. Szavait azonban nem csupán a személyes érzelmi kötődések kifejezéseként kell értenünk, hanem a festői hovatartozás, az eredet és a bekötődés meghatározásaként. Az ábrázolóművészetek szövevényében érintés- és kötődéspontokkal jelölhetők ki az általános értelemben vett alkotói-képzőművészeti egzisztencia határai, és az egyéni művészeti látásmódok és teljesítmények, amelyek innen nézve már nem is nevezhetők vegytisztán egyéninek, hiszen nem elszigetelten, múlt és gyökerek, elődök és előképek nélkül a semmiből jöttek létre. A már idézett festő-festőteoretikus, Molnár Sándor erről akként vélekedett, hogy: „A művészetben a művésznek meg kell találnia »leszármazási láncolatát«, rokonait, akikhez nyelvileg és szellemileg tartozik. (…) Aki azt mondja, hogy önmagából merít, rá a művészet nem hat, az képtelenséget állít.” Lényegét tekintve tehát Keserü alkotói hovatartozását, szakmához, emberekhez, szellemiséghez kötődését erősíti meg és tárja elénk. Szülei mellett a kiállítását megnyitó Pályi András, valamint Bódy Gábor, Ottlik Géza, Tandori Dezső és más fontos ismerőseinek portréit, Velázquez, El Greco, Klee, Martyn, Korniss, Weöres stb. művészetéhez kapcsolódó és az ihletadó helyszíneket (a Palazzo Barberini Borromini-lépcsőjét) feldolgozó kompozíciói egészítik ki.
A második teremben az 1982-ben készített Hang-szín-tér installáció Borosi Gábor közreműködésével újraépített változata kapott helyet. Az installációban – a szinesztéziás érzékelés egy válfajára (Chromesthesia) alapozva – Keserü Ilona színátmenetek feltérképezésével foglalkozó vizsgálatai és a zeneszerző Vidovszky Lászlónak a hangkészlet részletesebb és a szokványos érzékeléstől eltérő felosztására vonatkozó zenei kísérletei kapcsolódnak össze. A sötéttől a fehérig világosodó és telítettségükben is változó, hexagonális elrendezésű színes sípokhoz elvileg egy-egy hangmagasság tartozik. Az eredeti elképzelés szerint a százhuszonhét síp hangja és a vele megfeleltetett színárnyalat együttrezgése-egybecsengése a szorosan vett hangzás- és látványérzeten túlmutató élményt hozhat létre, mintha a szín megszólalna és a hang színné válna, emlékeztetve a színes zene és a hangzó szín valóságára. Gondoljunk csak Alekszandr Szkrjabin Prometheus című szimfonikus költeményére (1910), amelyhez külön színszólamot komponált, vagy az elektronikus eszközökön (például az ANSZ szintetizátoron, fényorgonán stb.) lejátszható „szín/hang” játékokra, hogy a modern számítógépes audiovizuális kompozíciókat ne is említsük.
Jóllehet a Hang-szín-tér PVC-cső sípjainak nagy része nem ad ki hangot, s amelyekre hangszórót szereltek, azok is csupán monoton zúgást hallatnak, ám a hatásuk még így is meglepő és különleges.
Művészetére és egyben önmagára reflektál a festő a harmadik terem festményválogatásával. Találó a kurátori megfogalmazás: olyan képek vannak itt, amelyek a „művész saját munkásságának állítanak egyfajta emlékművet”. Az összkép egységét a gondosan válogatott sokféleség teremti meg. Láthatunk képet az ormánsági gabonásláda-motívumot továbbgondoló Szuszék variációkból vagy a Labirint „gubancaiból”, az Üzenet jelsoraiból, az Üzenet-képek részleteit újraértelmező Ellenmozgás sorozatból, az Utóképek talán csukott szemmel érzékelt színérzeteiből, és így tovább… S bár a témák különböznek, közös bennük, hogy egymásról és az alkotóról jeleznek vissza, hovatovább azonosak vele, abban az értelemben, ahogyan a festőművész testvére, Keserü Katalin művészettörténész a festmény jellegének változása kapcsán megfogalmazta: a modernitásban (bizonyos) képek nem egy másik világra nyíló ablakok többé, hanem az alkotók lenyomatai, amelyekben a művész mondhatni „fizikailag is ott benne van”, így válnak a képek afféle „élethordozó szubjektummá”.
Azonban a kiállítás festményeit szemlélve első ránézésre aligha erre gondol a néző, inkább magától értetődő természetességgel olyasmi fogalmazódik meg benne, mint amit a jóbarát Tandori mintegy lényegkiemelő összegzésként mondott: „Ezek nagyon klassz színkompozíciók… de Keserünél ezek nem is kompozíciók.”
