Húsz évvel ezelőtt szintén egy Chagall-kiállítással kezdődött Schröder igazgató úr tevékenysége az Albertinában. Romantikus gesztussal zár most egy korszakot – a saját és a múzeum életében is. Nagy formátumú igazgató távozik, aki új élettel töltötte meg az Albertinát, levezényelte az épület felújítását, kibővítését és korszerűsítését.
Photo: AOKI Holdings
A 2003-as újranyitás után százötven kiállítást rendeztek benne, és ezekre több mint tizenötmillió belépőjegyet adtak el. 2020 májusában nyílt meg az új filiálé, az Albertina Modern, így Bécsben az Albertina programjára az egyébként is erős kiállítási mezőnyben oda kell figyelni. Schröder helyét 2025 januárjától Ralph Gleis, a berlini Alte Nationalgalerie igazgatója veszi át, akit húsz pályázati jelentkező közül választottak ki. Nevéhez fűződik több berlini, müncheni és bécsi szecessziós kiállítás, sokat foglalkozott Gustav Klimt, Max Liebermann és Paul Gauguin életművével. 2020-ban átfogó kiállítást rendezett a belga szimbolizmusról.
Visszaérve az Albertina Chagall-kiállítására: a tárlat megemlékezés a művész halálának negyvenedik évfordulójáról, s egyben bőséges merítés a nyolcvan éven át tartó szakadatlan alkotásból. A kiállított száz festmény az életmű vissza-visszatérő motívumai – vityebszki gyermekkor, nosztalgia, álmok, zsidó identitás – köré csoportosulnak. Végigmenni a termeken olyan, mint egy izgalmas időutazás a „rettenetes” XX. században, vagy mint egy alternatív történelemóra. Miközben a képeken a Bibliából és a rabbiktól származó spirituális motívumok interakcióba keverednek a falusi mindennapokkal, személyes és álomszerű élményanyaguk reflektál a világpolitika eseményeire is.
Chagall szívet melengető képei mellett korabeli videóanyagok, filmfelvételek idézik fel azokat a kataklizmákat, változásokat, amelyek felforgatták a világot, és Chagallt is idegen országba és idegen földrészre űzték. Mozgó- és állóképek adják a történelmi hátteret: az egyik felvételen Sztálin szónokol, éppen azt kéri számon a művészen, miért zöld a tehén a festményeken, és miért repülnek az emberek. Ezt nem lehet hagyni, elvtársak, közbe kell lépni! Az októberi forradalom után, 1918-ban Chagall Vityebszkben Népi Művészeti Iskolát alapított és vezetett. Itt történt, hogy az absztrakt művészet iránt érdeklődő tanítványai ellene fordultak, művészetét régimódinak nyilvánították, végül tanártársa, Kazimir Malevics vezetésével leváltották. Chagall némiképp sértetten először Moszkvába ment, majd a feszültségekkel teli politikai helyzet miatt távozott a Szovjetunióból, keserű szájízzel visszamenekült Párizsba.
Munkásságának mindvégig központi témája maradt az átélt pogromok, a két világháború, a zsidóüldözés rettenete. Élete során többször is száműzetésbe kényszerült, mégsem veszítette el lelki kapcsolatát a szülőföldjével. Vityebszk, a belorusz kisváros, ahol egy kilencgyermekes család elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot, és ahol először kezdett el rajzolni egy zsidó művészeti iskolában, újra és újra megjelennek vásznain. Képein később is felbukkannak a hagyományok, a mindennapi élet eszközei: háziállatok és haszonállatok, kecskék, tyúkok, tehenek keverednek falusi jelenetekkel. Rabbik és háztetőkön hegedülő koldusok, vándorcirkuszok bohócai és piaci halárusok, zsidó temetők és orosz tájak, zsinagógák és hagymakupolák kavarognak szuggesztív festményein.
1907-ben Szentpétervárott folytatta tanulmányait, de gyakran hazajárt, így Vityebszkben ismerkedett meg későbbi feleségével, Bellával is. A vityebszki gyermekkor emlékei: a nosztalgia, a vágyakozás visszatérő elemei festményeinek, amelyek talán a színek, talán a lebegés könnyedsége miatt első pillantásra örömtelinek tűnnek. Közelebbről nézve, vagy éppen így, egyben, az életmű esszenciáját átérezve azonban nagyon is jól látható, Chagall pontosan tudta, miben él. Művészete sokoldalú, titokzatos és spirituális, s habár az álomképek nyelvén szól hozzánk, mégis bölcs és „mindent látó”, aki a sötét oldalt is ismeri. A falon egyik frappáns mondata: „Don’t call me a fantasist. I am a realist.” (Ne nevezz fantasztának, realista vagyok.)
Egy mecénásnak köszönhetően 1910–1914 között Párizsban festészetet tanult, majd visszaköltözött Oroszországba. Eredetileg rövid vakációnak tervezte a hazautazást, de az első világháború kitörése miatt nyolc év lett belőle. Ezalatt elhunyt az édesanyja, megnősült, elvette Bella Rosenfeldet, a vityebszki ékszerész lányát, s megszületett leányuk. Bella figurája és boldogságuk központi témájává vált festészetének. Chagall a festményeit „dokumentumoknak” nevezi, nem a látható reprodukció értelmében, hanem mint tanúságtételt arról az érzésről, amelyet egy motívum vagy egy téma vált ki belőle. Ennek megfelelően az otthon töltött időszakot folyamatosan „dokumentálta”: lefestette testvéreit, szüleit, a falut, a tájat, és elkezdte önarcképei sorát. Formavilágát tekintve a Párizsban megismert avantgárd stílusjegyek és a hagyományos stilisztikai eszközök (realizmus, naturalista színhasználat) között ingadozik ebben a nyolc évben.
Fondazione Musei Civici di Venezia, © Bildrecht, Vienna 2024
1923 őszén családostul újra Párizsba költözött: „Párizs az én második Vityebszkem!”- felkiáltással. Chagall már ösztöndíjas éveiben magába szívta a francia főváros atmoszféráját, a mindenütt jelen lévő művészetet; galériákba és múzeumokba járt, a kávéházakban festőkkel barátkozott – erősen hatott rá az avantgárd, a kubizmus és a fauvizmus. Visszatérte után pedig rátalált az akkoriban formálódó és őt erősen megérintő irányzatra, a szürrealizmusra. Ennek ellenére nemet mondott a felkérésre, hogy csatlakozzon a szürrealisták csoportjához. Mindig is szenvedélyesen elutasította a szabályokat, úgy gondolta, a művészet nem működhet szigorú keretek között, sokkal inkább szabad kifejezésmód a lélek állapotainak megfogalmazására vagy a gondolatok kifejtésére. A formai inspirációt mindig a második helyre tette. „Exotikus témáit” és „álomszerű látványvilágát” a Guillaume Apollinaire és Max Jacob körüli irodalmi avantgárd körök nagyra értékelték, ahogy zsidó gyökereinek vállalását, művészeti témává emelését is.
Chagall soha nem volt hajlandó egyetlen mozgalomba sem belépni, noha stílusában szinte minden kortársának hatása fellelhető, mégis megmaradt személyesnek, önállónak és őszintének: minden, amit kitett a vásznaira, azt saját kulturális és spirituális szűrőjén engedte át. Stílusát olyan művészekkel folytatott beszélgetései során alakította ki, mint Picasso, Modigliani vagy Kandinszkij, de a sokféle hatást és nézőpontot leginkább szintetizálni és nem követni akarta. Amikor Párizsba visszatért, minden szempontból a múltjához tért vissza. Elveszett festményeinek új változatait, variációit alkotta meg, amelyek meleg fogadtatásra találtak a gyűjtők körében. Életében először tapasztalhatta meg az anyagi gondtalanságot. Elkezdett lebegő virágcsokrokat, szárnyas lényeket festeni, az embereket és az állatokat mitikus és lélekkel bíró lényekké egyesítette, képein a földi és a kozmikus szféra egységgé olvadt össze, ahol minden mindennel összeér.Ebben az időszakban születik meg Párizsban az a Chagall-univerzum, amely később nem is nagyon változik, sem tematikában, sem technikában. Képi motívumokat, témákat ismétel, új kontextusba helyezi a korábban már megfogalmazott mondanivalót.
Sosem tagadta zsidó identitását, sőt tematizálta, így Hitler hatalomra jutásakor nem érte meglepetésként, hogy az „elfajzott” művészek közé került, akiknek vásznait nyilvánosan elégették. Párizs elfoglalása után először Dél-Franciaországba menekült, majd 1941-ben New Yorkba költözött. Amerikában – dacára az élő és virágzó zsidó kultúrának és a rég látott ismerősökkel, sorstársakkal való találkozásnak – idegennek érezte magát, nem volt hajlandó megtanulni angolul. Festményein is érződik a ragaszkodás a múlthoz, különösen akkor erősödött fel ez a nosztalgikus hangulat, amikor felesége, Bella 1944-ben váratlanul meghalt. A képeken lebegő szerelmespárok a szeretet fontosságáról és a veszteség melankolikus érzéséről vallanak.
Folytatta a bibliai jelenetek festését is, melyek nem illusztrációk, a történetekben inkább festőjük személyes tapasztalatai és az aktuális politikai állapotok tükröződnek. Chagallt a zsidó örökség mellett mélyen inspirálta a Biblia, amelyet „minden idők legnagyobb költészetének” tartott. Az amerikai években kapott központi szerepet a kereszténység legerősebb képi motívuma, a keresztre feszítés. Krisztus szenvedése a zsidók üldözését és szenvedését testesíti meg, a művész magyarázatot keres nemcsak a saját sorsára, hanem a zsidóság kollektív üldöztetésére is. A bibliai tematika 1930 óta volt jelen a művészetében, amikor Ambroise Vollard, a neves párizsi képkereskedő felkérte a Biblia illusztrálására. Később, 1957-ben is megjelent egy Chagall illusztrálta Biblia.
Vele maradt a cirkusztéma is: „Mindig is tragikus lényeknek tekintettem a bohócokat, akrobatákat és színészeket, akik emlékeztetnek a vallásos festmények alakjaira. A keresztre feszítésről szóló jelenet festése közben ugyanazokat az érzelmeket érzem, mint amikor cirkuszi embereket festek.” A cirkusz ugyanakkor Chagallnál is a szabadság utáni vágy és a valóságtól menekülés toposza. Az üldöztetés, a menekülés, a hajléktalanság fájdalmas élménye után a vándorcirkusz motívumával fejezte ki a párhuzamot saját életével.
1948-ban, a háború után a lehető leghamarabb visszatért Európába, és még abban az évben, a 24. Velencei Biennálén elnyerte a grafikai első díjat. 1949-ben a dél- franciaországi Saint-Paul-de-Venceban telepedett le, és ott élt haláláig. Kilencvennyolc év adatott neki.
Az Albertina kiállítása közel hozza és érthetővé teszi a XX. század egyik meghatározó művészének szimbolizmusát, bevonja a nézőt a képek érzelmekkel és gondolatokkal teli világába. Visszatérő motívumai a gyökerek fontosságáról, a boldogság és az identitás kereséséről, a mindennapok ismétlődő rutinjának megtartó erejéről, a lét apró semmiségeinek mindennél meghatározóbb voltáról és az emberi szenvedés végtelenségéről beszélnek.
