Több mint négy évtizedre visszatekintő, különböző művészeti ágakon átívelő munkásságát alapvetően határozta meg, hogy a pozsonyi és budapesti művészeti főiskolán végzett tanulmányai mellett az 1970–1980-as évek fordulóján a kor kiemelkedő underground művészeti műhelyeinek is tagja lett.
A kiállításon látható videómunkában, a Tolcsvai Természetművészeti Művésztelepen készült Land art performanszban az egykori tanítvány, w. Horváth Tibor mellett feLugossy László a másik közreműködő. Ez az ősi beavatási vagy emberáldozati szertartásokat parafrazeáló performansz, amely az emberben lakozó atavisztikus ösztönökre hívja fel a figyelmet, szervesen kapcsolódik össze az utóbbi két év festészeti munkáival, a kiállítás esszenciáját, lényegét megtestesítve.
Hegyi Lóránd szerint: „Performance és festészet nemcsak elválaszthatatlanul kapcsolódik egybe Szirtes János művészetében, hanem – jellegzetesen a művészettörténeti korszak alapvető esztétikai irányultságára – olyan koherens és organikus egységet alkotnak, amelyben az antropológiai szenzibilitás természetesen, magától értetődő korlátozatlansággal, drámai erővel és megdöbbentő szuggesztivitással képes megteremteni a maga adekvát megjelenési formáit, (…). Ugyanakkor a műveit telítő, archaikus bizonyosságot sugalló erő permanensen konfrontálódik a sebezhetőség, a sérülékenység, a félelem és a kiszolgáltatottság érzésével, az alapvető egzisztenciális kiszolgáltatottság élményével.”
A hátsó kisterem – többségükben a nyolcvanas évek közepéhez köthető performanszaiból válogató – fotóösszeállítását leszámítva a kiállítás gerincét az utóbbi két év munkáinak egymásra épülő sorozatai (Nem vagyok egyedül 2023; Aranyköpés 2024) adják. A tárlat címe, a + 36 Celsius-fok ugyan az idei művek keletkezésének extrém nyári hőségére utal, de rögtön elő is hívja a nézőben József Attila Kései siratójának kezdősorait: „Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz, anyám.” A +36 Celsius-fok egyrészt a szabályszerűtől, a megszokottól való eltérés kifejezője, mint a klímaváltozás okozta pusztító hőség, vagy a normális testhőmérséklet mint az élet/élek lázas állapotaként érzékeltetése.
A Nem vagyok egyedül sorozat papír alapú képein a kavargó vonalhálókból antropmorf alakok bontakoznak ki, mintha az ősi barlangrajzok rítusai vagy a korai görög vázák egymással harcoló vagy birkózó figurái elevenednének meg. A sorozat 13. és 15. darabja pedig Matisse fauvista olajképének – Tánc 1909 – körtáncot járó alakjaira emlékeztetik a szemlélőt. A pasztelles színhasználat elmosódottá teszi az alakok körvonalait, csak a lakkfilccel rájuk festett apró dekoratív ezüstdíszek csillognak ki a homályból, mintha törzsi tetoválásokokkal díszített harcosokat látnánk, akik a terem közepére helyezett faragott totemoszlopon nyugvó aranyozott kecskefej körül járnák harci táncukat.
Az idei sorozat, az Aranyköpés képei a tavalyi folytatásának tekinthetők, illetve az aranyszínű fémes felület domináns használata révén kiindulópontjuk az 1987-es Aranyköpés I. című képre nyúlik vissza. A címválasztás egyszerre utal a szó jelentésére és etimológiájára. A magyar nyelvben az aranyköpés olyan szellemes, éles megjegyzés, amelyet általában váratlanul, pillanatnyi ötlettől vezérelve mondunk ki. A széles gesztusokkal felvitt, gyakran fröcskölt, csorgatott festékrétegek látszatra formátlan színtömbök kavargása.
Ezért Pollockhoz, Baselitzhez vagy Keserü Ilonához hasonlóan Szirtes képalkotó folyamatát is olyan akciónak, performansznak vagy rítusnak tekinthetjük, amelyben a művek ezeknek a gesztusoknak és mozgásformáknak, magának az alkotói tevékenységnek a lenyomatai. Innen nézve tehát felfoghatjuk a képeket amolyan festői „aranyköpéseknek”. Az aranyköpés egyik etimológiai értelmezése a középkori aranyművesek nyelvezetéből származtatja a kifejezést, akik munkájuk során azokat az aranylapokat nevezték aranyköpésnek, amelyek tökéletesen illeszkedtek egymáshoz.
Az erős tiszta színekre (sárga, piros, kék, zöld, fehér, fekete) szűkített színpalettájú, fára vagy vászonra festett alkotásokat az arany csillogása vonja be fémes ragyogással. Bár Szirtes műveivel kapcsolatban hangsúlyosan szokták emlegetni, hogy azok nem eurocentrikusak, a színhasználat felől nézve viszont az Aranyköpés képei a középkori katedrálisok üvegablakainak, a zománc berakású aranyozott kegytárgyaknak vagy a bizánci ikonoknak szakrális hangulatát idézhetik fel a szemlélőben.
Az első pillantásra absztraktnak tűnő, expresszív színvilágú képek valójában többnézetű kompozíciók. Ahogy a neveltetésünk, szocializáción révén ránk rakódott kulturális, civilizációs máz alatt ott lapul a brutalitás, az állatias ösztönvilág, úgy fedezhetjük fel a festmények dekoratív felszíne alatt, a háttér dinamikusan kavargó fekete formáiban a Nem vagyok egyedül ciklus már jól ismert, egymással hadakozó, birkózó vagy épp táncoló archaikus figuráit. Így válik a két sorozat közös jellemzőjévé Szirtes Jánost idézve, hogy „bár figuratívak, de fenntartják az absztrakció jogát”. Egyszerre jelenik meg bennük a természeti népek motívumkincsének organikus-szürrealista feldolgozása az informel, art brut és gesztusfestészet eszköztárának alkalmazásával.
Fotók: Vígh Tamás
A + 36 Celsius fok – Szirtes János 70 című kiállítás 2025. január 25-ig látható a Várfok Galériában (1012 Budapest, Várfok utca 11.).
