Három fiatal festő jelentkezik e kiállítási terekben. Három pályakezdő, mondhatnánk, de hát tudjuk, a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó alkotók sosem voltak pályakezdők.

„Gyakran találkoztunk, és ezek mindig nagyon mély beszélgetések voltak. Rájöttem, hogy ami igazán hasonlít Gyula munkájában Henry Moore-éhoz, az a nagyon humanisztikus tartalom. Emberszerető volt, és ezt ki tudta fejezni a szobraiban.” Tüskés Anna Bocz Gyula-monográfiájának bemutatóján idézte fel barátságukat az 1984 óta Magyarországon élő angol szobrászművész, Colin Foster.

A művészszignók rendszerint a festmények eredetiségét erősítik vagy rombolják le, nem kapcsolódnak a képhez, nem hordoznak semmilyen önálló mondanivalót, sőt: kifejezetten idegen testként ékelődnek a textúrába, így számos remekmű maradt szignálatlan.

Sándorfi István/Étienne Sandorfi magyar származású hiperrealista festőművész. A nemzetközi művészvilágban elismert festő Párizsban élt és alkotott, Magyarországon azonban sokáig nem is tudtak róla. Június 12-én hetvenöt éves lett volna.

A hetvenes évektől több évtizeden át a festőművészek rendszeresen készítettek szitanyomatokat, így terjesztve és népszerűsítve vizuális nyelvüket. Mára a műfaj feledésbe merült, de Bánki Ákos képzőművészként és kurátorként is pártolója és művelője ennek a műfajnak. A K.A.S. Galériában nyílt Flumen című kiállítása alkalmából limitált példányszámú szitamappát jelentetett meg.

Hamvas Béla gondolata szerint Magyarország, mint tájgéniusz nem egységes, hanem öt részből tevődik össze. A mondanivaló ott kezdődik, amikor az öt géniusz magas szellemi fokon meg tud nyilatkozni képben, zenében, filozófiában, életszemléletben.

Csató József kiállítása az alkotó magánhelyszíneit veszi sorra. A képek elképzelt lakásbelsőt vizionálnak, amely először az ismerősség látszatával kecsegtet, majd megkérdőjelezi a bizonyosságainkat.

A „Mint Te és Én” című kiállítás a kortárs magyar fotóművészet témáit, technikai kísérleteit, műfaji sajátosságait, valamint a médium különböző határátlépéseit mutatja be 30 fiatal fotográfus majd 100 korszakalkotó művén keresztül. A Mai Manó Házban rendezett tárlat a fotográfia eszközével megjelenített egyéni „hangok” bemutatására törekszik egy nemzedék személyes, korszakos megélésein keresztül.

Forgács Éva jellemezte így 1998-ban – és azóta is érvényesen – Klimó Károly festészetét. Ugyanebből az írásból, a Magyar jelenlét című varsói kiállítás katalógusából való a másik fontos megfigyelés is: „Spontán festői megnyilvánulásait nem ellenőrzi, de pontosan tudja, mit csinál.”

Továbbra is dr. Fabényi Júlia vezeti a budapesti Ludwig Múzeumot. Megújított kinevezése kapcsán az általa igazgatott intézmény elmúlt tíz évének legfontosabb eredményeiről, innovációiról és további terveiről beszélgettünk.

A Picasso halálának ötvenedik évfordulójára való megemlékezésen kívül a kurátorok célja az volt, hogy emlékeztessék a látogatókat arra, miért nevezték Picassót „kontinensnek”, és hogy valóban századának legfontosabb művésze volt. Halálával a XX. század elveszítette a leginkább értő alkotóját.

Hogy mi történik akkor, ha egy festő és egy szobrász az együttes rajzolásban találja meg az alkotásban rejlő közös nevezőt, annak ékes példája a komáromi Limes Galériában a Rajzszíntér című kiállítás, mely Drabik Tamás szobrászművész és Kecső Endre festőművész – a szó szoros értelmében vett – közös alkotásait mutatja be.

A Nyíregyházi Művészeti Szakgimnázium egykori diákja, Sárréti Gergely jelenleg az egri Eszterházy Károly Egyetem Képzőművészeti és Művészetelméleti Intézet oktatója. Izgalmas kortárs gondolkodásmód jellemezte nyíregyházi kiállítása az OP-ART művészeti irányzat köré rendeződött.

Ujj Zsuzsi első, acb Galériában rendezett önálló kiállítása sokrétű és széles körű válogatást mutat be a művész fotográfiai alkotásaiból, feltárva és bemutatva az életművet alkotó sorozatok összefüggéseit, kapcsolódásait.

Olajos György a MissionArt Galériában rendezett kiállításával ünnepelte hetvenedik születésnapját. A képzőművészek többsége ilyenkor számvetést készít, Olajos nem így tett, nem akart összegezni, nem révedt a múltba, hanem előre tekintett, amikor a legfrissebb, az elmúlt három esztendőben készült munkáit tárta a nagyközönség elé, és csak néhány régebbivel utalt életművének korábbi szakaszaira.

A hazai kortárs képzőművészetet meghatározni bajos lenne néhány – bármilyen frappáns – mondattal. Több ezer művész dolgozik számtalan irányzatban, stílusban. Van közöttük figurálisan ábrázoló, geometrikus alapvetésekben gondolkodó, hagyományos zsánerképet festő, tomboló szürrealizmust megjelenítő, groteszk és meghitt idillt kínáló, de akár posztmodern sejtelmekkel ható avantgárd munka is. 

A veszprémi Dubniczay-palotában június közepéig látható kiállítás a Magyar Nemzeti Bank által életre hívott gyűjteményből mutat be válogatást, a női alkotók munkáit középpontba állítva. A tárlat kurátorával, az MNB Arts and Culture divízió vezetőjével, Hamvai Kingával beszélgettünk.

A portérábrázolás történetében számos gyermekportréval is találkozhatunk. Ezek a képek elsősorban családi státusszimbólumként fordulnak elő. Jakatics Szabó Veronika ábrázolásain a gyermektevékenységek tipikusan gyerekhelyszíneken, például játszótereken jelennek meg, ahol a városi táji háttérben tűnnek fel a gyerekek, mintegy elképzelve számukra a jövő városát.

A Mindent Látó Szem eredetileg egy ősi egyiptomi hieroglifa, amely ismerős lehet Az Ezeregyéjszaka meséi alapján készült A bagdadi tolvaj című filmből és „Nagy Testvérként” az amerikai egydollárosról is.

Az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központban (OMRRK) őrzik, kutatják és restaurálják a Szépművészeti Múzeumnak és tagintézményeinek majd százharmincezer műtárgyát. Kónya Bélával, az európai szinten is kimagasló intézmény igazgatójával beszélgettünk.

„Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad. A mindenség modellje, áll a templom.” (Pilinszky János: Gótika)

Az Einspach Fine Art and Photography galéria Drozdik Orshi-kiállítása a művész 1981 és 1984 között készült műveiből válogat, amelyek arra mutatnak rá, hogy az Én a tudományos diskurzusok által megkonstruált.

Kusovszky Bea fenti című kiállításának egyik fő motívuma a hajtogatott vagy összegyűrt papírlap látványából kiinduló mintázat, amelyet neonos sávokkal, lágy ívű felületekkel, raszteres keretekkel tagol.