Isabel Muñoz 1951-ben született Barcelonában, majd tizenkilenc évesen Madridba költözött, ahol csak évekkel később, 1979-ben kezdte meg fotográfiai tanulmányait a Photocentro falai között. Tanulóévei alatt megismerkedett Ramón Mourellével és Eduardo Momeñével, akik a példaképeivé váltak, 1981-ben pedig megkapta első sajtó- és reklámmegbízásait is. Karrierjének filmes vonulatát Tote Trenas mentorálta, aki bevezette őt a filmezés világába, lehetővé téve, hogy Muñoz olyan filmek számára készítsen állóképeket, mint a Sal gorda és a Penumbra.
1982 és 1986 között a New York-i Visual Studios hallgatója volt, ahol olyan szakmai tekintélyektől tanult, mint John Wood és Martha Madigan. Az előbbinél a kollázstechnikát, az utóbbinál pedig a cianotípiát volt alkalma tanulmányozni. A különböző technikák megismerésével Muñoz érdeklődése az emberi bőr reprodukálásához leginkább alkalmas hordozó megtalálása felé fordult, amihez további tanulmányokat folytatott: Craig Stevenstől a platinanyomat, Robert Steinbergtől az albuminnyomat, Neil Selkirktől pedig a megvilágítás technikáját sajátította el. Kis kitérő után visszatért New Yorkba, ahol az International Center of Photographyban a nagy formátumú fotóval kezdett el foglalkozni.
Azzal, hogy Muñoz végül a platinotípia és a nagy formátum mellett tette le voksát, kiemelkedik a kortárs spanyol fotográfiai színteret jellemző sokféleségből; ezekkel a különleges alkotói módszerekkel a test mint az ember tanulmányozását lehetővé tévő megközelítési mód iránti szenvedélyét érvényesíti. Ez a szenvedély első fotósorozata óta jellemzi munkásságát, amellyel kezdetét vette egy számos kultúrát átívelő utazás, amelyben a fotográfus az emberi test szépségét igyekszik megörökíteni, a hagyományos táncoktól és a birkózástól eljutva az idő eredetéig, valamint olyan alapvetésekig és kérdésekig, amelyekre Muñoz társadalmi kötelezettségérzettől vezérelve összpontosít.
Miután visszatért Madridba, és 1986-ban megrendezték az ottani Francia Intézetben az első, Toques című kiállítását, életének igazán kalandos szakasza vette kezdetét. Előbb Párizst látogatta meg 1990-ben, majd Kubában, Burkina Fasóban, Maliban, Egyiptomban, Törökországban, Kínában és Kambodzsában is megfordult, ahol az emberi testet tánc közben tanulmányozta. A mozgás közbeni test témájának kidolgozásához jelentősen hozzájárult a spanyol Víctor Ullate Balettegyüttesével való együttműködés, de egy pekingi cirkusziskolában végzett munkája során szerzett tapasztalat, valamint a Saolin kolostor harcművészeteinek tanulmányozása is gazdagította fotográfiai portfólióját. Később Brazíliába utazott, ahol a capoeirával kezdett el foglalkozni, és elkészítette a Toros, a Drags és az El imperio de los sentidos című sorozatait.
Kambodzsai útja során kezdett el érdeklődni a szociálisan érzékenyebb témák iránt is, amelyekre az ottani megcsonkított emberekkel való találkozás, valamint a délkelet-ázsiai gyermekkereskedelem és rabszolgaság megtapasztalása hívta fel a figyelmét. A társadalmi problémákra vetett fókusz ettől kezdve művészetének egyik meghatározó jellemzőjévé vált. 2007-től a Nuestro pequeño mundo projekt keretében járta a világot gyermekekről készítve képeket, amellyel az El País Semanal-UNICEF gyermekjogi egyezményének huszadik évfordulóját ünnepelte. Három évvel később Mexikóban bemutatta a La Bestia című kiállítást, amely bevándorlókat követ, ahogyan életük kockáztatásával vágnak át Mexikón, abban a reményben, hogy átjutnak az Egyesült Államokba. 2015-ös Kongói Demokratikus Köztársaságban tett utazásai során készül a Dél-Kivuban élő nők és kislányok drámai helyzetéről szóló fotósorozata is, amelyet először a kinshasai Francia Intézetben, majd Bukavuban állítottak ki.
A kisebbségi témákra való érzékenység egy másik vetülete Muñoz életművében az etnikai identitás vizsgálata. A fotográfus szenvedélyesen kutatta egyes etióp törzsek testfestési szokásait és azok jelentéseit, de a testbeszédnek ez a formája urbánusabb környezetben, a 2007-es el salvadori gangek tetoválásait megörökítő Maras című sorozatában is megjelenik. A testdíszítés és egyéb rituális szokások után kutatva a 2010-es években számos más helyre is utazott, Bolíviába, Pápua Új-Guineába, Iránba, Szíriába, Törökországba és Irakba, de a kameruni pigmeusokkal és az inka kultúra prekolumbián maradványaival is foglalkozott. Az ember gyökereihez és ősi mozgatórugóihoz egyre közelebb kerülve emberszabású majmokat kezdett el fotózni kongói és borneói rezervátumokban és gondozóközpontokban, amelynek anyagát a berlini Álbum de familia című, 2015-ös kiállításán mutatta be.
Az, hogy Isabel Muñoz meghatározó szereplője a kortárs művészeti világnak, munkásságának elismerésében is tükröződik: 2009-ben Képzőművészeti Arany Érdeméremmel jutalmazták, a World Press Photo-díját pedig kétszer nyerte el. Említésre méltó ezen kívül a spanyol Nemzeti Fotográfiai Díj 2016-ban, a PHotoEspaña 2021-ben, illetve az, hogy 2022-ben a San Fernandó-i Királyi Művészeti Akadémia tagjai közé választotta. Munkái számos galériában megtalálhatók, köztük a Maison Européenne de la Photographie (Párizs), a New Museum of Contemporary Art (New York), a Fundación Foto Colectania (Barcelona), a Spanyol Kulturális Központok (Mexikóváros, Guatemalaváros, La Paz), a Museo Nacional Reina Sofía (Madrid) és a Fundación Canal (Madrid) gyűjteményében is.
A kiállítást a Spanyol Nagykövetség támogatta. – A tárlat – mely a Budapest FotóFesztivál 2024 hivatalos programjának része – május 18-ig tekinthető meg a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Házban (1065 Budapest, Nagymező utca 20.).
