Az idestova hetven éve aktív képzőművész Csáji Attila életművét egyetlen könyvben összefoglalni nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás. Tudja ezt ő is, amikor – ennek ellenére vagy éppen ezért – mégis belefog. Persze érti és érzi, hogy ha az ember mégis ilyenre vállalkozik, csakis sok adat elhagyásával, sűrítéssel, kiemeléssel, rövidre fogott leírásokkal nyílik mód felvázolni a nagy ívű életpálya fontosabb állomásait a kezdetektől a mai napig. Az életállomások leírását végiggondolva mindenképpen arra a megoldásra jut, hogy a fontosabb motívumokat „csak” felskiccelheti a könyvvászonra, hangulatokat, színeket fröccsenthet rá, amelyekből (számunkra) mégiscsak összeállhat, megmutatkozhat a nagy egész, az életmű maga és benne az alkotó.

Műcsarnok-beli kiállításának katalógusa, Fényút című 2015-ös albuma után – amelyben szintén olvashattunk életrajzi utalásokat – ebben a könyvében Csáji újra és egészen budapesti gyermekkoráig megy vissza, a Kassáról Magyarországra érkezésig (vagy inkább hurcoltatásig), és onnan kezdi el vissza- és megfejteni önmagát, a művészeti életbe érkezését, a képeire, majd később saját fény(é)re találását, vagyis fényművészete kiindulópontját.
Két nagyobb részre épül az album, a Mozgatóerők és sugallatok, valamint a Fényművészet című fejezetekre, ami a fentiek fényében talán nem is meglepő. Az első, visszaemlékezésekkel tarkított részben nyílegyenesnek érzékelt életpályájában fontos megvilágításba kerülnek azok a tapasztalatok, élmények és találkozások, barátságok, amelyek munkásságára hatottak, ilyen vagy olyan mértékben befolyásolták, esetleg meghatározták művészi döntéseit.

A könyv szerzője, Csáji Attila Munkácsy Mihály-díjas festőművész, grafikus, fényművész, holográfus, érdemes és kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja
Fotó: Az MMA archívumából

 

Ilyen súlyú életpálya (ön)elemzésében az író-alkotó önkéntelenül is olyan utat választ, ahol a gyakorlati ismertetéseket, a szakmai tényeket felülírják az anekdotázó, emlékező közlések, a fontosabb történésekre irányított vakuvillanások, ezáltal előtérbe kerül Csáji mint ember, hogy általa végül megismerhessük a festőt és a fényművészt.

Ennek nyomon követése izgalmas utakra csábít. A naplószerűen megírt, egybefüggő történetből lassan kibontakozik az a szerteágazó, mégis egységes gondolkodásmód, törekvés, ami Csájit végig megtartja a maga járta úton, amelyen azután mellészegődnek (hosszabb-rövidebb időre) más alkotók, barátok, támogatók, gondolkodók.

A Jónás-lak című fejezetben közvetlenül az 1956-os forradalmi események utáni budapesti művészeti életbe kapcsolódhatunk be, miközben betekinthetünk az angyalföldi mindennapokba, a Gömb utcai lakásba, és képet kaphatunk a világháború utáni első évekről, a kassai kitelepítést megélt család nehézségeiről. A Gömb utcai padlásszobából kialakított Jónás-lakról írja Csáji: „Akkori lehetőségeinkről, szegénységünkről, felelőtlenségünkről és igényeinkről is vall ez a műterem.”

A föld alá szorított művészet az 1950-es, 1960-as években, a párt által kialakított és fenntartott, csendes elnyomás alatt is működött, csak mások voltak a találkozási és értesülési pontok, például egyetemi előadások, tanfolyamok, legénylakások szobái vagy akár a bibliakör. „A hatalom igyekezett mindent ellen-őrizni. De képtelen volt rá…” – fogalmaz a művész.

Csáji Attila művészeti eszmélése a magyar-országi kommunizmus megszilárdulása alatt egyféle viszonypontként állhat a rendszer és a mellette/alatta működni kénytelen, ám találékony és ösztönösen erős értelmiségi-művészi kisebbség között. Az 1958/59-ben induló Névtelenek baráti társaságában összerendeződött fiatalokat az érdeklődési kör mellett a képekben, alkotásokban is megjelenő, újfajta szándék és az akkori trendektől elütő, avantgárd irányvonalak is egymáshoz kapcsolták. A Jónás-lak mint találkozási hely és mint inspirációs sötétkamra működött – a fiatal Csáji sok akkor induló művésszel, többek között Csutoros Sándorral, Hencze Tamással, Drávay Györggyel ápolt barátságot. A hatvanas években Lakner László, Keserü Ilona vagy Frey Krisztián kiállításai jelentették azt az alkalmat, ahol az akkori művészeti élet, távol vagy épp közel a párttól, működhetett.

Petrigalla Pált gyakran emlegeti Csáji, akinek a lakásán rendszeresen találkoztak, és akinél 1966-ban első önálló kiállítása is nyílt. Ezek a lakásműtermek (Gyarmathy Tihamér, Papp Oszkár vagy Haris László lakása) segítették, sőt, táplálták a filozófiai eszmecseréket, teret nyitottak a szabad gondolkodásnak, miközben a jelenlévők biztonságban érezhették magukat, baráti és művészeti társaságok alakulhattak.

Az Ifjúként a szabad világban fejezete elsőként Olaszországba vezet, ahová Csáji ötdollárnyi valutával és néhány saját képpel felvértezve indult, és Amerigo Tot varázsos megismerésétől egy galériavezető vásárlási ajánlatáig, térben pedig Rómától Toszkánáig ért. Bár önmagában nagyobb körutazás élménybeszámolójának tűnik, az olasz útleírásból jól kitűnik, hogy sok szempontból, de főleg szakmai értelemben véve mekkora nyitást jelentett a fiatal képzőművész számára, hiszen ahogy írja is: „Hazatérve, 1966-ban határoztam el, hogy módszeresen felkutatom azokat, akik a fiatalok közül túllátnak a szocialista realizmus, posztimpresszionizmus hazai elvárásain, és jóval nyitottabb, friss szemléletű modern művészetet hoznak létre…”

Ennek a szervezőerejű gesztusnak köszönhetően, az 1964-es képsorozat nevéből és annak gondolatiságából eredeztetve született meg a Szürenon Csoport. A Szürenon a „sur et non” kifejezés magyarítása, a szürrealizmus és a nonfigurativitás szavak összevonása. Egyúttal a szürrealizmus megtagadására és annak a nonfigurális alkotással való lecserélésére utal. Az első kiállítás 1969-ben született, és 1996-ig még több követte. Olyan nevek adtak anyagot hozzá, mint például Gyémánt László, Harasztÿ István, Haris László, Karátson Gábor, Lantos Ferenc és sokan mások. A Szürenon több kiállítást élt meg 1969 és 1979 között, majd 1996-ban a Vigadó Galériában.

A hatvanas években Csáji Attila a magyarországi avantgárd alkotókat egybegyűjtve és összetartva folytatta saját művészi pályájának továbbépítését.
A Szürenonnal gyakorlatilag Kassák Lajos nyomdokait követve szervezte az új generáció kiállításait, amiről a könyvben Gyarmathy Tihamér így vall: „Attila, te összefogod a fiatalokat, én az öregeket, egyeztettünk Kasival (Kassák Lajos), és csuda dolgokat viszünk véghez!”

Csáji Attila: Üzenet törvény (1967)
Fotó: Csáji Attila archívumából

 

Miközben az 1956-os forradalom nyomán több alkotó külföldön kezdett új életet, például a Párizs–Bécs–Budapest tengelyű Magyar Műhely alapítói, Papp Tibor, Nagy Pál, Bujdosó Alpár, a Magyar-országon működő – nevezzük így, általános érvénnyel és irányzatokat mellőzve – avantgárd itthon igyekezett érvényre jutni. Csutoros Sándor, Pauer Gyula vagy épp Ilyés István és Prutkay Péter (és a fentebb már említett alkotók) különböző pillanatokban kapcsolódtak a Szürenonhoz és Csájihoz, és az „állam által nem támogatott” művészekként hoztak létre egyfajta (dac)szövetséget. Filozófiai, gondolati síkon nagyon egységes és újító szellemiséget képviselve működtek, ennek jó néhány kiállítás, például az 1969-es Progresszívek a József Attila Művelődési Házban vagy az R-kiállítás (ahol a legradikálisabb mű Erdély Miklós A Szelídség medencéje – itt gáz lesz című műve volt) is jelt adott. 1969-ben jött Vasarely a Műcsarnokba, akit egyébként nem fogadtak osztatlan örömmel, egy külföldi sztár a magyar alkotók helyett – gondolták néhányan, talán joggal.

Meg kell említenünk a balatonboglári Körmendy-kápolnát (ma Kék kápolna) is, ahol az 1970-es években megfordult az avantgárd élet színe-java, miután Galántai György bérleti szerződést kötött az egyházközséggel. A boglári kiállítások szervezésében Csáji Attilának nagy szerepe volt, a Gömb utcában összehívott üléseken eleinte Galántaival együttműködve választották ki a művészeket és a tematikát. A kápolnában Latinovits Zoltán és Weöres Sándor is fellépők voltak. Az Artpool archívumban a tárlatok dokumentumanyaga részben-egészben fellelhető és tanulmányozható, bár Csáji szerint a szelektálás és a „műkezelés” elfogult, „ami a mai értékválság egyik fontos tényezője”. Ahogy a könyvben jellemzi: „A Kápolnatárlatok élete és utóélete jellemző kor-tünet, számos értelmezhető réteggel, melyeken nemcsak »szabványszerűen« érdemes elgondolkodni.”

Csáji életében a hetvenes évek már a fényművészet jegyében telnek, ezzel foglalkozik a könyv második fejezete. Miközben érezzük a folytonosságot és ő maga is deklarálja ezt a Spirálban vissza-visszatérő elképzelések című részben, a Szürenon (vagy még előbb) óta eltelt időszakban már az foglalkoztatta, ahogy írja is: „Vajon egy adott kép magába rejthet-e számos más képet is? Ezért váltak plasztikussá és fénnyel értelmezhetővé a hatvanas évek közepén készült munkáim…”

Először Üzenetnek, majd később Jelrácsoknak nevezte el a hatvanas évektől alkotott, szürreális képeit. Ezek a Jelrácsok olyan anyagok felhasználásával készültek, amelyek valamilyen módon fény-érzékenyek voltak, tehát a surlófénnyel vagy más módon megvilágított felületeket a befogadó minden pillanatban másként láthatta, attól függően, honnan nézte, hol állt éppen.

A Magyar Nemzeti Galériában a fénnyel értelmezett kiállítás (1977) után a KFKI-s lézerfénykutatás erősítette meg Csájit abban, hogy a Foton Artban, a csúcstechnológia használatában, és általában a fénnyel való kísérletezésben óriási művészi potenciál rejlik.

Fényművészeti alkotásait (például fényszimfóniák, fényinstallációk) nagyon hamar nemzetközi érdeklődés kezdte övezni, első bemutatóinak egyike 1981-ben Koppenhágában volt. 1984-ben Lézerfotók és hologramok címmel a Magyar Nemzeti Galéria mutatta be világviszonylatban is rendkívül friss munkáit. A fényhez kapcsolódó kutatásait előbb Cambridge-ben, majd Amerikában a Massachusetts Institute of Technology kutatóintézetben folytatta, a kilencvenes években pedig a Los Angeles-i Interscience Technology intézetben dolgozhatott.
Legutóbb 2015-ben retrospektív kiállításaival mutatkozott be a Műcsarnokban és az egri Kortárs Művészeti Központban, a Kepes Intézetben.
Jelentős és hiánypótló album a Sorsferdítő idők. Miközben az eddigi legteljesebb képet alkothatjuk Csáji Attila képző- és fényművészeti múltjáról és jelenéről, ezzel párhuzamosan, saját anekdotáin, történetmesélésén keresztül rengeteget megtudhatunk arról a jelentős „underground” szcénáról, amelynek alkotói az ötvenes évektől a közelmúltig aktívan alakították Magyarország és a világ művészeti életét. Hatásuk máig tart, örökségükkel tovább formálják a most és a közeljövő alkotógenerációit.