A Bartók Béla úti kiállítótér speciális, téglalap alaprajzú tere rendre megihleti az alkotókat, hogy a térhez igazodó új műveket hozzanak létre. Nemrég Baksai József Végtelen keresés című hosszú fríze volt itt látható, amelyet Gálhidy Péter absztraháló formavilágú installációja követett. A szobrászművész munkáinak ihlető forrása elsősorban a természet, melynek jellemző motívumait bronzból vagy alumíniumból alakítja, ötvözve vele a főként fából készült talált tárgyakat. A formák hordozta szimbólumrendszer a szakralitás felé mutat, s a templommá váló természet értékeinek megőrzéséről szól. A B32 kiállítóterében öt Gálhidy-szobor volt látható. A teret a bükkfából és alumíniumból készült, népies elnevezésű Ereszet (2024) című, karcsú esőcsatorna uralta, amely könnyedén szelte ketté azt. Az organikus forma és matéria az ipari világban is használt alapanyagokkal ötvöződik, hogy kifejezze a kettő egységét, mégis különbözőségét. Az egyik végén zárt, majd egyre inkább szétnyíló, csőszerű eresz szimbolikus, mégis akár valódi vízelvezetőként is funkcionálhatna.
Az Ereszeten látható, aranycsíkkal összeforrasztott, két hajlított elem a sérülés nemesebb anyaggal való javítását jelképezi, ami a japán, kincugi esztétika és művészet elvei és gyakorlata jegyében készült, képviselve vele azt a filozófiát és esszenciát, amely éppen a törékenységben, tökéletlenségben rejlő erőt, a japán vabi-szabi szépségeszményhez igazodva a mulandóság gondolatának felértékelődését állítja középpontba. Gálhidy derékmagasságban futó, kecses csatornája akár képes lenne elvezetni a vizet a szintén népies nevű és hangzású, Káci (2022) dézsába vagy hordóba, így a Mezsgye és a dézsa közötti összefüggés egyértelművé válik, amit az installálás módja is erősített, ám azoknak mégsem ez az elsődleges üzenetük.
Kulcsfontosságú, hogy a víznek, a négy legfontosabb őselem egyikének csak a hiányát érzékelhettük, az nem volt jelen a kiállításon, mégis beszélnünk kell róla és jelentőségéről. Csupán a hordozót, a víz folyását biztosító ereszt látjuk, mégis érzékelhetjük a folyékony, kék aranynak mondott éltető víz tisztító, lágyan körülölelő élményét, ami azonban mindent elmosó erejű is lehet. Épp e két hatása miatt van szükség annak ember általi kordában tartására, tisztítására, összegyűjtésére, avagy megzabolázására, hogy se hiány, se veszélyes többlet ne alakulhasson ki, így mindig biztosítva legyen az ember és a természet közötti harmónia, melyről tudjuk, hogy rendkívül törékeny és sérülékeny viszony.
Az Ereszet lágy, ívelt fája a női princípiumhoz köthető motívumként gyengéden, fokozatosan nyílik szét, amely képes a szintén nőiséghez kapcsolható, éltető vizet szállítani. A metafizikai magasságokba emelő csatorna így a hiányt is felmutató vízzel együtt képviseli az isteni, magasztos, teremtő erőt, ugyanakkor az emberi dimenziót is. A Káci hatalmas dézsájának peremén megelevenedő, annak fájából organikusan kinővő, apró fenyőerdő szintén a léptékek különbözőségét képviseli. A fából kifaragott fák az emberi viszonyok méretét, otthonosságát juttatja eszünkbe, amely kellemes, gyermekkori élményeket, egyfajta mesevilágot idéz fel. A természet és az ember tiszta harmóniájának kifejeződése ez, ahol a talált tárgyként, korábban borászatban használt dézsa műtárggyá magasztosul.
A kiállítás címe Mezsgye, amely két szomszédos mezőgazdasági terület közötti keskeny földsávot jelöli, átvitt értelemben pedig valaminek a határvonalát jelzi. Ahogyan a tárlat monumentális alkotása két részre osztja a kiállítóteret, elválasztja egymástól a látogatókat, ugyanaz érvényesül metafizikai síkon is. A kettősségek, mégis szorosan összekapcsolódó minőségek így lesznek egységgé. Az elsődleges jelentésen túlmutató határvonal szimbolizálhatja a léthatár állapotát, az élet és halál közötti átjárás lehetőségeit, a női és a férfi energiákat, az állandóság és a dinamizmus kettősségét. Ezt erősíti az Üstágy (2023) című szobor is, amelynél talált tárgyként használja a művész a konyhai rézüstöt, a bronzból készült falevél mellett.
A kibillenés helyzete ugyanazt a kettősséget, érzékeny egyensúlyi állapotot szimbolizálja, amely az ember és a természet között fennáll. Metszet (2024) című, falra helyezett reliefjéhez alumíniumot választott alapanyagként, hogy a jellegzetes ipari matériából alkosson természeti formákat. A kettősség élménye tehát Gálhidy Péter valamennyi munkájában markánsan megfigyelhető, miként a Kékítőt old (2024) című művében is látjuk, amelyhez szintén talált tárgyat választott, hogy az ősi kékfestő mesterséghez használt eszközben helyezze el a bronzból készített fűszálakat. A ready-made objektek újrahasznosítása a természetközeli gondolkodást jelzi, hogy velük figyelmeztessen ennek fontosságára is. A meditatív munkák szemlélődésre invitálnak, hogy a mögöttes jelentések mindig továbbgondolásra késztessenek.
