Lassan a kortárs közép-európai képzőművészet iránt is megindult az érdeklődés a rendszerváltozás után. A régió is kitermelte a maga sztárművészeit, akiknek alkotásai bekerültek a nemzetközi művészeti élet vérkeringésébe. Ám még mindig sok felfedezésre váró, eddig kevéssé ismert életmű. A hongkongi Queenie Rosita Law londoni egyetemi tanulmányai során ismerkedett meg az európai művészettel. Ekkor került érdeklődésének középpontjába Közép-Európa művészete és kezdte el kutatni, gyűjteni ezeket a rejtőzködő életműveket.
Míg a tulajdonos magángyűjteményére alapozó nyitó tárlata az X és Y generáció művészeinek munkáiból adott válogatást, a most megrendezésre kerülő tárlat, a Present looking to the past a gyűjtemény a veterán és a Baby boom-nemzedék alkotóinak műveiből nyújt áttekintést. Mint a kiállítás címe is jelzi, a jelen felől próbál visszatekinteni a közelmúltra, a hidegháború (1947–1991) időszakának közép-európai művészetére. Mivel 1948-ban a Tito vezette Jugoszlávia szakított a szovjet kommunista modellel és saját, harmadikutas fejlődési pályára állt rá, így a kiállítás is hangsúlyozza ezt a politikai különállást azzal, hogy külön blokkban szerepelteti a magyar, a cseh és a szlovák, a lengyel, a román és a bolgár művészeket, illetve az egykori Jugoszlávia alkotóit.
Közös jellemzője a kiállított anyagnak, hogy a gyűjtemény nonfiguratív, hagyományos narratívákat tagadó vagy éppen megkérdőjelező, neoavantgárd irányzatokat képviselő alkotóinak műveit állítja középpontba. Ezen belül a minimalizmustól a konstruktivizmusig, a koncepttől a gesztusfestészetig, a geometrikus absztrakttól a lírai absztraktig igen széles a skála. Azok az irányzatok jelennek meg tehát, amelyek a XX. század második felének modernizmusához köthetők. Nem véletlen, hiszen a hidegháború időszaka nemcsak a világ politikai kettéosztottságát jelentette, hanem ideológiai, művészetpolitikai síkon is tetten érhető volt ez az ellentét. Az amerikai és francia művészet újító absztrakt irányzataival szemben a keleti blokk alkotói számára a szovjet szocreál, a figurativitást, a kommunista eszmét hirdető, dicsőítő narratívájú művészet volt a követendő minta. Az ettől eltérő szemléletű közép- európai alkotók számára az egyetlen túlélési út a külső vagy belső emigráció volt. Ebből a szempontból kivételt jelentett a külön utas Jugoszlávia, ahol az 1952-ben Belgrádban rendezett Kortárs francia művészet című tárlat lehetővé tette a jugoszláv alkotók számára a legfrissebb nyugati trendekkel való megismerkedést, illetve azok beépítését saját művészetükbe. A szocialista tábor többi országában pedig erősen változó volt, hogy a hivatalos művészetpolitika milyen mértékű szabadságot engedélyez az alkotóknak, kezdve a legliberálisabb, legnyitottabb Lengyelországtól a legortodoxabb Bulgáriáig. Magyarország valahol középen helyezkedett el ebben a rangsorban. Nálunk a hatvanas évek közepén váltak megtűrtté a legfrissebb nyugati absztrakt művészeti irányzatok, amelyeknek mára már sztárművészekké vált alkotói a legendás Iparterv-csoport köréből kerültek ki. A kiállításon szereplő magyar művészek is (Keserü Ilona, Mauer Dóra, Bak Imre, Hencze Tamás) egy kivételével (Vera Molnar) mind ennek az Iparterv-generációnak a tagjai.
Mindig saját magán átszűrve teremti meg gyűjteményét a műgyűjtő, ahogy azt Jáky Balázs is aforisztikusan megfogalmazta: „Vagyok, aki vagyok.” Queenie Rosita Law esetében sincs ez másként, nála is tetten érhető a gyermekként magába szívott kínai kultúra, kínai művészet hatása. Ennek egyik irányát képviselik a letisztult szín- és formavilágú minimalista alkotások, mint Nedko Solakov leheletfinom, kalligrafikus tintarajzai (Függetlenség sorozat, 2007), Július Koller (UFO Atlantis, 1977), Bak Imre (Tájkép a négy elemmel, 1972), Stanislav Kolíbal (Szürke és fehér relief, 2017) és Milena Čubraković (Konstrukció, 1966) monokróm hatású geometrikus absztrakt munkái.
A másik irányt pedig a tiszta, élénk színeket használó, a népi kultúrában gyökerező, organikus formákból építkező művek alkotják: Keserű Ilona Narancsrózsa közelítés (2000), Mira Brtka A0 sorozatának három darabja (1969), Bora Iljovski Absztrakt kompozíció (1989), Boris Demur Piros spirál (2004).
Hangsúlyosan jelennek meg a holisztikus szemléletű művek a gyűjteményben, amelyek a látáson kívül a befogadó többi érzékére (tapintás, ízlelés, hallás) is hatást kívánnak gyakorolni. Paul Neagu doboztárgya, a Kettős él (1967) a nyomtatási folyamat pozitív és negatív oldalának megjelenítésével hoz létre tapintható tárgyat, miként Eva Kmentová saját testének lenyomatát tükröző reliefjei is a tapintás gesztusára késztetik a szemlélőt. Az emberi érzékelés (tapintás, ízlelés) vizsgálata ihlette Paul Neagu anatómiai rajzait, Emberi kéz (1972), Emberi nyelv (1972). A horvát Vlado Martek a költészet vizualitására tesz konceptualista munkáiban kísérletet, míg a szerb jazz-zenészből lett festőművész, Đorđe Ivačković a zenét próbálja képileg megragadni a gesztusfestészet eszközeivel. De gyakoriak a látás becsapásán alapuló optikai vagy perspektívajátékok, mint Sacho Stoitzov Andrei Program (1980) című festménye, Horia Damiannak a San Franciscó-i kikötőbe tervezett projektjének vázlata (1977), Mauer Dóra eltolásra, deformációra épülő képei (Deformáció C sorozat I., Hét hajtás), Vera Molnar véletlen generálta algoritmussorozatai (Szürke Poligonok A és B).
Zömében inkább érzéseket, érzelmeket kiváltó meditatív, spirituális alkotások, mintsem az értelemre ható művek jellemzik tehát a gyűjteményes válogatást. Kivételt jelentenek ebből a szempontból azok a munkák, ahol a humanista meggyőződéssel párosuló erős politikai elköteleződés érhető tetten. Ilyen a nagyhatalmak szembenállását az űrversenyen keresztül megjelenítő alkotások: a szlovák Stano Filko Európa térképe, Rakéták (1967) és a román Paul Neagu Első város (1985), vagy a jugoszláv háborúra reflektáló szerb Dušan Otašević művei: Vigasztalhatatlan Szerbia (2013), Poliptichon (2014).
A gyűjtői koncepció része az is, hogy a kollekcióban hangsúlyosan képviseltetik magukat a női alkotók: a magyar Keserü Ilona, Mauer Dóra, Vera Molnar, a román Geta Brătescu, a cseh Eva Kmentová, a jugoszláv Mira Brtka, Milena Čubraković, Olga Jevrić. Közülük többen nemzetközi rangú sztárművészekké nőtték ki magukat, amely jelzi, a XX. század második felében a női alkotók már nem mellékszereplők, hanem a művészeti szcénában a férfi kollégák egyenrangú partnerei.
Csillag Eszter és Zsikla Mónika kurátorok által jegyzett válogatás nemcsak azért figyelemre méltó, mert jól áttekinthetően bemutatja a XX. század második felében uralkodó neoavantgárd trendeket, hanem segít közép-európai kontextusba elhelyezni a közelmúlt magyar művészetét, felfedezni a hasonlóságokat és különbözőségeket egy ázsiai műgyűjtő, Queenie Rosita Law szemén keresztül.
A Present eye looking to the past című kiállítás június 29-ig látható a Q Contemporary Kortárs Művészeti Központban (1062 Budapest, Andrássy út 110.).
