Miért jókedvre derítő örömforrás ma is az 1954 nyarán–őszén forgatott színes magyar film, a Liliomfi? A rendező, Makk Károly 2003. november 15-én így emlékezett: „Tüneményes nyár a Balaton mellett. Jópofa, lázas tevékenység: ami eszünkbe jutott, azt fölvettük…”

A programok bősége már-már európai léptékű kulturális élet képzetét kelthette a székesfehérvári művészetbarátokban, amikor tavaly márciusban megérkezett világjárvány, és brutális módon fosztott meg illúzióinktól. Hallgatásba burkolózott a város. Mintha megdermedt volna a világ.

Émelyítően édeskés, könnyfakasztóan szirupos, kacagtatóan túlkomédiázott, néha unalmas, gátlástalanul valóságtól elrugaszkodott, sikeres, közönségkedvenc szocialista-realista giccsparádé: Én és a nagyapám – 1954-ben.

Borzasztóan kiszolgáltatottá tesz bennünket, ha az önmagunkról alkotott képünket egyetlen ember véleményétől tesszük függővé, a Lara pedig tökéletesen mutatja be ezt működés közben, ahogyan azt is, hogy ezek a viselkedésminták öröklődnek.

Remek alkalom lett volna a közéleti napilapoktól a sportközvetítések szünetében leadott egyperces hírekig, széltében-hosszában tudósítani a kolozsvári Farkas utcai kőszínház kétszáz évvel ezelőtti megnyitása előtt tisztelgő megemlékezésekről.

Mint a forró katlan, olyan volt a város 2007 augusztusában. A Dunán sétahajók cirkáltak. A Lánchídon át ballagtam az Erzsébet tér felé, és nemcsak a melegtől, hanem az idegességtől, izgalomtól is izzadtam.

„Kérem a vasasnémet elvtársakat, szíveskedjenek gyorsabban öltözni. Felvétel lesz…”

„Ez volt az a beteg ló, amin a sematizmus összes hibáit kimutatták” – első, 1949-ben rendezett filmjére, a Szabónéra így emlékezett nem sokkal halála előtt, 1975-ben a vitathatatlanul nagyon tehetséges, ám szemlesütve besúgóvá aljasodott, lelkibeteggé savanyodott filmrendező, Máriássy Félix.