És a taps után, mielőtt hátrament volna a színészeket köszönteni, a társulattal együtt ünnepelni a hetvenperces premiert, még annyit mondott mosolyogva, igen, odaadtam, dolgozzanak vele, ahogy jónak látják, persze, kíváncsi is voltam, mit kezdenek ma a Holt lelkekkel, hogy tartanak tükröt vele a Katona József Színház fiataljai. Szakonyi Károly akkor nyolcvanhetedik évében járt, de azzal a fiatalos szívvel és fogékonysággal tudta, és tudja ma is nézni a színházat, ahogy talán első bemutatójának idején.

Szakonyi Károly Fotó: Kallus György/ Rózsavölgyi Szalon
 
Akkor szavait hallgatva egy pillanatra arra gondoltam, milyen különös, hogy legendákból, színháztörténetből ismert színházi debütálása is a Katona József Színházhoz kötötte, azaz kötötte volna Szakonyi Károlyt. 1963-at írtak, a szellemi élet már éledezett, de magyar drámaíró avatása nem volt mindennapi esemény, árgus szemek figyeltek minden szóra, minden mondatra, minden rezdülésre. És nem sokkal a kitűzött decemberi – ráadásul tizenharmadika, péntek, Luca napja volt – időpont előtt, ahogy azóta az író sokszor elmesélte, beszakadt a Katona József Színház mennyezete. Intő jel? De a színház nem ismert akadályokat, a bemutató, ha már nagy nehezen engedélyezték a darab előadását, hiszen mondanivalója, a megmutatott értelmiségi közeg, főszereplőjének életeszménye, figuráinak magatartása, de főleg a végkifejlet, amelyben a fiatal író szerencsére nem volt hajlandó kompromisszumot kötni, nem nyerte el a hivatalos tetszést, mégsem maradhat el. Az Életem, Zsóka premierjét az Ódry Színpadon tartották meg. A siker – egy-egy fanyalgó kritika és a mű kétségtelen, utóbb némileg kiküszöbölt dramaturgiai egyenetlenségei ellenére is – nagy volt. És nemcsak a közönség körében, az irodalmi és a színházi élet szereplői közül akkor és azóta is sokan fontosnak tartották hangsúlyozni, a kortárs magyar dráma születésének korai, lényeges pillanata az Életem, Zsóka előadása. Ne feledjük, röviddel megelőzte a hatvanas évek nagy színműveit.
 
Halász Judit és Ernyey Béla az Adáshiba ősbemutatóján a Pesti Színházban. Fotó: Keleti Éva/MTI
 
Egyszeriben drámaíró lett a kezdő novellistából. S ahogy következtek egymás után a színművek, úgy alakult ki sajátos színpadi hangja is. A sokszor elégikus, máskor szikáran mesélő novellákkal ellentétben színdarabjai az abszurdba hajló, groteszk iróniát, alkalmanként harsány humort sem nélkülöző alkotások, amelyek fogékonyak a legközvetlenebb valóságra, a hétköznapi élethelyzetekre. Ahogy egyszer mondta: az író mindig keresi a forrást, az ihletőt, és az sokszor maga a mindennapi élet a maga abszurditásával. Talán ezért fordult színdarabjaival a hétköznapi helyzetekben is váratlanul megjelenő abszurd ötletek felé. Valahogy így születhetett meg a „legszakonyibb” komédia, az Adáshiba. Históriájához tartozik, hogy Szakonyinak szerződése volt a Vígszínházzal egy színjáték megírására, az idő sürgetett, a téma és még inkább a színjáték megírása hiányzott. Nagymaroson az alkotóházban a televízió előtt jött a hirtelen felismerés, s valahogy máris együtt volt minden: újra és újra előkerülő élménye a szeretettel, megértéssel, néha indulattal figyelt és leírt család meg a korszak központi témája, a képernyő bűvölete… A többi már az „csak” írói tehetség kérdése volt. És megszületett a darab, az egymásra nem figyelés, az egymás mellett elbeszélés, a kapcsolatnélküliség, a közhelyes, siváran üres életmód, a figyelmetlenség, a közöny, a mindennapok nagyon is valóságos elemeinek fergeteges tragikomédiája. Ó, vidd csak szépen a sálat is! – immár ez is a legendárium része: ez volt az első cím. Várkonyi Zoltánnak szeme sem rebbent a cím láttán, elolvasta a kéziratot, és ő, aki híresen jól tudott darabot olvasni és mindig pontosan érezte, mivel érdemes foglalkozni, s mivel nem, csak annyit mondott: a darab jó, a cím nem. És a színigazgató–rendező lett a keresztapa: Adáshiba ­– jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és hozzátette, megrendezi. A Pesti Színház legendás előadása, nem kevésbé legendás szereposztásban, Bulla Elmával, Páger Antallal, Béres Ilonával, Halász Judittal, Kiss Istvánnal, Tahi Tóth Lászlóval, Ernyey Bélával, Kozák Lászlóval mutatta be 1970-ben az Adáshibát. De bármily különös, a fergeteges siker ellenére Szakonyi mégsem lett a Vígszínház háziszerzője. Későbbi darabjait mind másutt mutatták be. Talán mert a többi színház is hasonló diadalra vágyott, ha kérdés lenne, nem tudnánk a választ rá. Az azonban kétségtelen, hogy egyetlen későbbi Szakonyi-dráma sem ért el az Adáshibával vetekedő hírnevet. Pedig azt sem lehet mondani, hogy csak a csillagok állása volt kedvező, hiszen a színházak azóta is, ha biztos népszerűségre törnek, az Adáshibát tűzik műsorra.

Majd jöttek a többiek, köztük a Hongkongi paróka, A hatodik napon, A pénz komédiája, az Albérlet és filodendron, s a kétszemélyesek: a Milyen csend van, a Holdtölte, A hentes, a legújabbak közül a Két nő. És ott voltak az adaptációk, Szakonyi szívesen fordult a nagy oroszokhoz, Gogolhoz, Dosztojevszkijhez. Közben színházról színházra, Miskolctól Győrig, Pécstől Debrecenig hívták dramaturgnak, a teátrumok meglátták benne azt az írót, aki különleges érzékkel viseltetik mindennapi apró pillanatok iránt, aki tudja, hogyan kell a színpadról közvetlenül szólni, s aki jól érti a színházbeliek nyelvezetét is. Ő ugyanis, aki sokszor az olvasópróbától a nyilvános főpróbáig személyesen végigkísérte darabjai sorsát, azt is tudta, a színház nyelve éppen életszerűségében van, hogy egy-egy szó, egy-egy mondat próba közben alakulhat, a közös munkában legtöbbször nem sérül a szöveg, sőt lehet, hogy életszerűbb lesz.

Volt idő, amikor színpadi játékai, hangjátékai elnyomták a novellistát, de alapműfajához minduntalan visszatér, s ha igazán őszinték akarunk lenni, a néhány zajos színházi siker kivételével, Szakonyi inkább a novellában teljesedik ki, amikor családjáról ír, a múltról, a felmenők sokszor kalandos históriájáról, a maga sorsának alakulásáról, a mindennapok apró történéseiről, a szerelemről és a halálról, az ifjúságról és az öregkorról, az emlékezésről. Természetesen, egyszerűen és őszintén, ironikusan és önironikusan, mindig kiegyensúlyozottan, káprázatok nélkül.

Szakonyi Károly ma kilencvenéves. Születésnapi köszöntőül a Rózsavölgyi Szalon bemutatja A hatodik napon című játékát, amelyről annak idején Apáti Miklós azt írta: …sok kedvesség, báj, szeretet, érdeklődés, tapintat, gyöngédség van benne. Legyen ünnepi a bemutató pillanata.

Isten éltesse Szakonyi Károlyt!

Borítókép: Szacsvay László és Szakonyi Károly A hatodik napon olvasópróbáján a Rózsavölgyi Szalonban Fotó: Kallus György/Rózsavölgyi Szalon