Hábermann Jenő producer és Kriskó László rendező portréfilmje, az Ember maradj – Az Ákos-sztori. Eddig. már látható a mozikban.

A kezdet kezdetén látta önt Kriskó László rendező, abban a tehetségkutatóban, ahol felfedezték, azután viszont mostanáig nem dolgoztak együtt. Miért éppen ő vállalkozott a portréfilm elkészítésére?

Hábermann Jenő producer javasolta őt, mert a portré ötlete tőle származik. Az volt az elgondolása, hogy ezzel a filmmel olyan embereket is behívjunk a mozikba, akik távol állnak a műfajtól vagy akár tőlem is. Kriskó Laci is ilyen ember, nem követte szoros figyelemmel a sorsomat, noha az említett 1987-es fellépésnél, a Csillag születik tehetségkutatón éppen ott volt. Mondhatjuk, hogy gyorstalpalóval kellett behoznia több évtizednyi lemaradást, és külső, friss szemlélettel fogott munkához.

Hogy látja: sikerült neki?

Ezt döntsék el a nézők. Annyi biztos, hogy hatalmas munkát végzett az alkotói csapat:

számtalan archív felvételt bányásztak elő,

elolvasták majdnem negyven év összes cikkét, és sokórányi beszélgetést rögzítettek.

Éppen a rendszerváltozás előtt kezdődött a zenei karrierje, Kriskó László filmjéből pedig szépen kirajzolódik az átalakuló világ. Milyennek látja innen a jelenből a kezdet éveit?

Köztes korban éltünk. Visszatekintve egészen szürreálisnak hatnak azok az évek, amikor harmincöt százalék volt az infláció, havonta autók százait lopták el Budapesten, és gengszterek robbantgattak, szóval igazi vadkeleti állapotok uralkodtak. Mégis úgy éltük meg, hogy most jön a szabadság, az új korszak.

A gyerekkorunk a szocializmusban telt, fiatalon pedig a legvadabb versenyhelyzettel szembesültünk,

ráadásul egy sajátos, kultúravesztett korban. A mi generációnk a második világháború óta az első és talán az utolsó is, amelyik még tudja a saját szüleit és a gyerekeit is támogatni. Nagy kérdés, hogy a mi gyerekeinknek lesz-e egyáltalán lehetőségük a saját időseiket segíteni. 1986 a besorozásom ideje, erről pedig egy másik szürreális, a korra jellemző történet jut eszembe: nagyanyám ebben az évben halt meg, és mivel tartott még az alapkiképzés, kérvényeznem kellett, hogy engedjenek ki a temetésére. Még nem tettem le az esküt a Népköztársaságra, ezért egy öregkatonára bíztak, hogy kísérjen el, meg ne szökjek. Egy vadidegen bajuszos pasival vonatoztam át a fél országot a nagymamám temetésére, aki velem jött a családi vacsorára is. Ez is egy színes sztori, amiből Jiří Menzel egy komplett játékfilmet össze tudna ütni.

Hozzájárult a sikerükhöz ennek a köztes kornak az inspiráló ereje, és az, hogy akkor a magyar társadalom egyként akarta a változást?

A nagy előképeket követve irtózatos naivitással vetettük bele magunkat a munkába. Ebből egészen elképesztő dolgok születtek, például máig játszható dalok tömkelege.

Nekem kivételes szerzői sors adatott:

nagy kegyelem, hogy huszonéves koromban olyan témák érdekeltek, olyan témákról írtam, amelyek egy hatvan felé tartó embertől sem hangzanak idegenül. A Karcolatok, életem első szólólemeze azzal a sorral kezdődött, hogy a „végtelennek hitt tér egyre rövidül / Fogyatkozik bennem az idő”. Nekem is furcsa, hogy egy ilyen fiatal srácot a halál foglalkoztatott.

Ákos: „A portréfilm egyben közös történet azokkal, akik egyetlen dalommal kapcsolatba kerültek”

 

Vajon miért foglalkoztatták ezek akkor?

Nem tudom, de talán nem is tudható. A sorsot nem az ember választja: a sors választja magának az embert. Az sem mindegy, hogy milyen segítőtársakat kapunk: hálás lehetek az Úristennek, hogy jó emberekkel, igazi tanítómesterekkel hozott össze az élet.

A filmből kimaradt, de Ön biztos emlékszik rá, hogy a később kultikussá vált zenekara, a Bonanza Banzai milyen megsemmisítő bírálatot kapott az első lemeze után…

Ha jól emlékszem, a kritikus úr konkrétan azt írta a Mai Nap hasábjain:

„Fog-e rajtatok kívül bárki emlékezni erre a lemezre egy év múlva?”

Hát, vannak egypáran még most, harmincöt évvel később is, akik emlékeznek. Ilyen színvonalas véleményekkel mindenkinek számolnia kell, aki színpadra lép, és ezzel megzavarja a kialakult érdekviszonyokat.

A vetítés után elhangzott, hogy a producer Hábermann Jenőt az foglalkoztatta, hogyan lehet harminchét évig rocksztárként folyamatosan a csúcson lenni. Tudja erre a választ?

Igaz, hogy engem a siker és a sztárság is elért, de ez önmagában soha nem volt cél. Emlékszem, gyerekkoromban volt olyan álmom, hogy egy kis, kerek pódiumon állok egy szál gitárral, emberek vesznek körül, érzem a szeretetet. Elfogadják, amit mondok. Elfogadnak engem. Tulajdonképpen ebben a megvalósult álomban élek, szóval van miért hálát adni, és van kinek.

Amikor azt mondja, hogy a dalok nem tőlem jönnek, hanem egy fensőbb ihletadótól, akkor Istenre gondol?

Nem tudok másra gondolni, de nem is szeretnék: ha máshonnan jönnének, az nagy baj lenne. Lényegében rendszerezett zenei tudás nélkül komplett lemezeket írtam és írok, több mint három és fél évtizede. Ez egyrészt szemtelenség, másrészt mi a kegyelem, ha nem ez?

Az Ember maradj a 2024-es albuma egyik dalcíme is. Globálisan az embertelen világra utal a filmcím?

Ha mindig emberként tekintenénk önmagunkra és egymásra, kevesebb meghasítottság, kevesebb gyűlölet venne körül minket. Azok is emberek, akik ma pusztító szándékkal lépnek fel: ez a helyzet,

ez a világ akkor menthető, ha egymást emberszámba vesszük.

A koncerteken néha a dalok között sikerül néhány egyszerű gondolatot elmondani, például az Ember maradj kapcsán azt, hogy ha lehetséges, mi ne vegyünk részt az ostoba internetes adok-kapok játékokban, a kommentcsatákban.

A közéleti megnyilvánulásai miatt ellenségeket is szerzett az elmúlt években, többen megosztónak tartják.

Megosztó soha nem akartam lenni, például soha nem voltam olyan konfrontatív, mint a mai, fiatalabb pályatársak. Senkit nem lődöztem le szimbolikusan a színpadon, nem csókolgattam politikusbábukat, nem neveztem a fél országot agyhalottnak.

Nem tettem pártok logóját a koncertplakátjaimra,

és nem is toporogtam politikusok mellett abban a reményben, hogy majd én leszek a kultuszminiszter. Ha mégis engem említenek, mint politizáló zenészt, akkor ezt nyugodtan kinevethetjük.

Megjelenik a filmben a média által felkapott, Önre vonatkozó prekoncepciók egyike, amikor egy interjút kiforgatva „nőgyülölőnek” nevezték. Ez a kijelentés bántja a leginkább?

Sok rosszat lehet rám mondani, de hogy nőgyűlölő lennék, az aligha áll meg. Ez a közeg nevezett már mindennek,

először lebuziztak, aztán homofóbnak neveztek,

később lenáciztak, meg még ki tudja, mi mindennel próbálkoztak. Mindig valami olyasmivel, ami éppen ártott. Másként gondolkodó emberekre gyakran aggatnak ilyen címkéket. Az igazságtalanság viszonylag ritkán esik jól, de nem árt tudni, hogy szellemi természetű háború zajlik, és ez sajnos ezzel jár. Azt szeretném, amit a portréfilm címe is mond: lehet bármilyen heves a küzdelem, próbáljunk emberek maradni a nehezebb időkben is.

A családi életébe is betekintést enged pillanatokra a film. A gyerekei közül a két nagylánya megszólal, de a másik két gyermeke nem.

A gyerekeket soha nem szerepeltettük, inkább óvni igyekeztünk őket az apjuk hírnevének hatásaitól. A negyedik gyermekünk még kiskorú, a nagyfiam pedig maga dönt. Az ő helyzete amúgy sem egyszerű egyedüli fiúgyermekként, egy nyomasztóan nagyra nőtt apafigura mellett. Nem mellesleg nekem huszonhét éves koromban fogalmam se volt, hogy mit csinálnak a szüleim, és ők sem igen tudták, merre turnézom éppen, pedig elég jóban voltunk. Mind a négy gyermekünk megjelenik amúgy a filmben, ezúttal kivételt tettünk.

Az is kiderül – ráadásul egy igen vallomásos, megható jelenetben –, hogy húzódozott a házasságtól, még az első gyermeke megszületése után is. Nem hitt a házasság szentségében?

Nem voltam gyakorló hívő akkor, bár a hitem alapjai megvoltak,

talán elég az 1990-ben írt A Megváltó című dalra gondolni. A házasság a hitbéli előrelépéssel került a helyére, már a harmadik gyerekünk után. Ez is szóba kerül a filmben.

Amikor a zenésztársak a személyiségét elemzik, két különböző Ákost említenek: az egyik nagyon együttműködő, kedves és figyelmes ember, a másik pedig nehezen elviselhető. Hogy látja ezt?

Ha jól értem, ezt a régi idők kapcsán említik, ráadásul én ezt nem egészen így látom, de tiszteletben tartom a véleményüket.

Milyennek látja a Teleki teret, a gyerekkora színterét most?

Tizennégy éves koromig éltem ott, a nyolcadik kerület szívében, tönkretett polgári családban, mint oly sokan. Ritkán járok arra, de egyszer, pár évvel ezelőtt forgattam a környéken. Furcsa volt látni, hogy az egykori házunk kaputelefonján tíz névből nyolc kínai, és ha befordulok a hátsó játszótér felé, egy muzulmán imaházba botlok.

Itt is kiderül, hogy fontos az a tárgyi környezet, ami körülvette, akárcsak a Magunk maradtunk című kisjátékfilmjében (2022). A portréfilmben is minden tárgynak megvan az üzenete.

A szockóban korlátos volt a tárgyi környezet:

volt a koloniálbútor vagy a Kalodaipari vállalat 5. számú kátéeszében készült könyvespolc, slussz-passz. Ehhez képest a nagyszülőktől ránk maradt bieder szekrény vagy empire tálaló elképesztő értéket képviselt, főleg eszmei értelemben. A filmben ez a tárgyi környezet is megjelenik a játékfilmes jelenetekben, a falvédő, a lemezárugyár gyártotta játékok és még sok-sok minden, ami az életünket meghatározta akkor. A tárgyakhoz emlékek, érzelmek fűződnek, a vetítéseken érzem, hogy a közönség is rezonál ezekre.

Ákos: „A sorsot nem az ember választja: a sors választja magának az embert”

 

Az élet ugyan korlátos volt, de volt miért lelkesedni, és nagyobb volt a bizalom az emberek között. A gyerekkorához viszonyítva a mai egy elidegenedett világ.

Háborús időket élünk, és a harc bennünk is zajlik. A Magunk maradtunk című kisjátékfilmem is erről próbál szólni, de a portréfilm sem csak engem mutat meg, hanem azt a történetet, amely közös mindazokkal, akik a hosszú évek-évtizedek alatt akár csak egyetlen dal erejéig is kapcsolatba kerültek velem.

A nyolcvanas években a rockzene lázadása a szocializmus ellen szólt, ma a globalizáció ellen emel hangot?

Az elnyomás ellen lázad a rockzene. Az pedig szerintem ma az a globális erő, amelyiknek valójában nincs központja, vagy legalábbis számunkra láthatatlan.

Ha 1987-ben a rendszerváltás előfutárai voltak, ma egy új világrend hírnökei?

Világrendszerváltásban élünk.

Ma konzervatívnak lenni az igazi lázadás a mindent eluraló világtrendekkel szemben: ez a mondat a filmben is elhangzik. Sajnálatos, hogy a kialakult helyzet ma jobban megosztja a társadalmat, mint a rendszerváltás éveiben, amikor szinte egy emberként vágytunk a szabadságra.

 

A cikk képeit Csudai Sándor készítette és bocsátotta a lap rendelkezésére.