Az utóbbi időben egyre inkább érdeklik a filmeseket az építészek. Az eredmény eddig elég vegyes, Coppola Megalopolisa gigászi bukásnak bizonyult, viszont Brady Corbet Magyarországon forgatott A brutalista című alkotása Adrien Brodyval hatalmas siker lett. Nehéz megérteni, hogy korábban a filmesek miért nem mutattak a szakma iránt komolyabb érdeklődést, lévén a művészeti ágak közül talán az építészet áll a legközelebb a filmművészethez. Mindkettő középpontjában olyan ember áll, aki mer hatalmasat álmodni, csakhogy – ellentétben mondjuk egy íróval vagy egy festővel – egyedül, segítség nélkül képtelen létrehozni a művét. Ahogy a filmkészítés, úgy az építészet is kegyetlenül drága műfaj, amelyhez a biztos anyagi háttéren kívül elengedhetetlenek a hozzáértő kollégák, és a célig csak jelentős – bürokratikus, anyagi vagy művészi – kompromisszumok árán lehet eljutni, hosszú évek munkájával.
Ha Párizsra gondolunk, általában olyan szimbolikus jelentőségű épületek jutnak eszünkbe, mint a Diadalív vagy az Eiffel-torony. A Francia Köztársaság elnöke,
François Mitterrand a nyolcvanas években mert nagyot álmodni és kitalálta: megajándékozza a várost egy újabb egyedi építészeti remekművel, egy XX. századi jellegzetes párizsi építménnyel, amely tovább növeli a város rangját.
1982-ben nyílt, nemzetközi pályázatot hirdetett Grande Arche de la Défense tervezésére, és a várta a világ jeles építészeinek elképzeléseit. Sokak meglepetésére egy gyakorlatilag ismeretlen dán építész, Johan Otto von Spreckelsen lett a befutó, aki a saját házán kívül mindössze néhány dániai templomot tudott felmutatni korábbi munkaként. Bár a szakma támadta a döntést, Mitterrand imádta von Spreckelsen idealista nagyravágyását, kompromisszumképtelenségét, és a bürokratikus támadások ellenére végig kitartott mellette.
Jelenet az Egy dán építész című filmből
Képforrás/forgalmazó: Mozinet
De ez nem egy hollywoodi film, ráadásul az élet írta.
Stéphane Demoustier merész mozit készített. Bár még kaphatunk minimális betekintést főszereplője magánéletébe, a szereplők szinte végig a szakmával bajlódnak, problémáikat az építkezés és az azt körbevevő politika és bürokrácia jelenti. Emiatt az Egy dán építész Párizsban könnyen lehetett volna rendkívül száraz mozi, azonban a rendező gondoskodott arról, hogy ne ragadjunk le a részleteknél.
Filmjében a művészi tisztaság, a művészi érték szentsége kerül szembe a valósággal, és ahogy az általában lenni szokott, a valóság nyer.
A rendező kompromisszumképtelensége miatt ugyan kritizálja Otto von Spreckelsent ugyanakkor érzékelhetően lenyűgözi a rendkívüli állhatatossága: az építész a nagyközönség számára szinte láthatatlan dolgok miatt vállalt az egész projekt létét kockáztató konfliktusokat, mert olyasféle tökéletességet akart létrehozni, amilyen csak az álmokban lehetséges. A film egy idealista alkotó legszebb álmainak széthullását mutatja meg, Claes Bang Otto von Spreckelsen alakjában finom érzékenységgel járja végig a lelki megsemmisülés fájdalmas folyamatát. Az intim pillanatokat rendre megszakítják a monumentális képek, érzékeltetve a terek gigászi nagyságát, az épületek súlyát. De az Egy dán építész Párizsban ettől még végig emberközpontú és emberléptékű marad. A Grande Arche de la Défense végül nem teljesen úgy épült meg, ahogyan a tervezője elképzelte, ebből a külső szemlélő, az utókor tán keveset vesz észre, az építész azonban belerokkant a küzdelembe. Meghalt az idealizmus. Ki ölte meg? A bürokrácia.
Az Egy dán építész Párizsban már látható az HBO Max kínálatában. A magyar mozikban május 28-án mutatják be.
Nyitókép: Párizs tengelyén Képforrás/forgalmazó: Mozinet
