Sokszor láthattuk már, hogy olyan találmányok, amelyek eredetileg arra hivatottak, hogy jobbá tegyék a világot, a nagyvállalatok kezében szimpla termékké válnak, és a velük kapcsolatos egyetlen cél az marad, hogy általuk minél nagyobb bevételre tegyenek szert.

Az egypetéjű ikrekről szeretjük azt feltételezni, hogy valamiféle mágikus kapocs köti össze őket. Szinte olvasnak egymás gondolataiban, és ha az egyikkel történik valami szörnyűség, netán nagy öröm éri, legyen a másik fizikailag tőle bármilyen távol, mégis megérez ebből valamit.

Ukrajna sosem lesz olyan többé, mint a háború előtt volt. Részben ezért is érdekes az ukrán Antonio Lukics második mozija, a Luxemburg, Luxemburg: pár hónappal az orosz–ukrán háború előtt forgatták, így bepillantást enged az ország életébe a „boldog békeidőkben”.

Ha lenne népszerűségi verseny a magyar rendezők között, Madarász Isti toronymagas eséllyel indulna harcba a győzelemért. Emberünk fáradhatatlan munkása a hazai filmművészetnek, aki dolgos kisiparosként ontotta magából a tévéfilmeket.

Ruben Östlund svéd rendező először A négyzet című filmjében merészkedett (akkor még csak részben) angol nyelvterületre és forgatott nemzetközileg is ismert sztárokkal, de a karrierje jóval korábban kezdődött.

Régi nagy kérdése a magyar filmgyártásnak, hogy mennyire lehet a hollywoodi recepteket használva hazai filmeket készíteni. Lehet hiteles egy magyar thriller? Hihető lehet egy magyar horror? Működik a hollywoodi romantikus vígjátékok receptje hazai környezetben?

A „Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond” mondás illusztrálása ritkán sikerül olyan találóra, mint A teszt című francia filmben, amiben megismerhetjük a négygyerekes Castillon családot.

Az „Eat the Rich” (szó szerinti fordításban: Edd meg a gazdagokat!) mondat eredete ugyan egészen a francia forradalom idejére tehető, de kétségtelen, hogy az elmúlt években új életre kelt a politika világában, valamint a popkultúrában is.

Bár a Hurokkal a magyar zsánerfilm is tett már egy próbát az időutazás terepén, az akció-thriller nem igazán tudta kihasználni a témában rejlő lehetőségeket.

Lassan nyolcvan éve, hogy véget ért a II. világháború, mégis máig sorra jelennek meg róla a filmek, dokumentumfilmek és sorozatok (és akkor a könyvek és színdarabok területére át sem tévedtünk).

Kétgyerekes apukaként gyakran áldom az eget, hogy a kisgyerekek fizikai ereje egészen elhanyagolható. Ha nem így lenne, valószínűleg már rég halott lennék, ugyanis egy dackorszakos három-négyévesnek hiába magyaráz az ember.

Bár nyáron a mozivásznakon nem vert nagy hullámokat, a januári Netflix premier bizonyította, hogy a Szia Életem! egy igazi közönségfilm, hiszen úgy cuppantak rá a hazai nézők, hogy hosszan – és e cikk írásának pillanatában még mindig – a streamingszolgáltató filmes toplistájának élében tanyázott.