Bár nyáron a mozivásznakon nem vert nagy hullámokat, a januári Netflix premier bizonyította, hogy a Szia Életem! egy igazi közönségfilm, hiszen úgy cuppantak rá a hazai nézők, hogy hosszan – és e cikk írásának pillanatában még mindig – a streamingszolgáltató filmes toplistájának élében tanyázott.

A szomszédunkban zajló történések árnyékában most kissé másképp nézünk a háborús filmekre, így a Netflix választékában debütáló Nyugaton a helyzet változatlan is kellemetlen aktualitással bír.

Kis magyar abszurd. Ez volt az első gondolatom, miközben néztem Fazekas Máté első nagyjátékfilmjét, a Kilakoltatást, amely a 85 perces játékidejébe olyan mennyiségű társadalomkritikát sűrít, ami más alkotónak a teljes életművébe is alig fér bele.

Mióta a Hallmark tévécsatorna után már a Netflix is futószalagon gyártja a karácsonyi filmeket, kissé kezd elveszni az ünnepi filmek varázsa. A műfaj ma már olyan egyszer nézett, majd szinte azon nyomban elfelejtett darabokra épül, amikben többnyire levitézlett egykori sztárok és mutatós, de nem túl tehetséges ifjoncok esnek egymással szerelembe.

Joachim Trier rendező filmje, A világ legrosszabb embere az egyik legnagyobb moziszenzációja volt az elmúlt évnek, norvég szerzői film létére még a magyar mozikban is kiemelkedően magas nézőszámokat produkált.

Míg hazánk filmeseinek figyelme mostanában inkább a régmúlt felé fordult, addig a románok egy ideje már azzal szereznek maguknak hírnevet a világ filmművészetében, hogy kegyetlen pontossággal szedik darabjaira a kamerák előtt a társadalmukat, rámutatva a legnagyobb hibáikra.

A  gettólázadásokat és utcai forrongásokat bemutató mozik lassan külön alműfajt képeznek a francia filmművészetben. A Vincent Cassel főszereplésével készült 1995-ös A gyűlölet oly hatással bírt a francia filmesek több generációjára, mely mind a mai napig kimutatható.

Vannak filmek, amelyek kapcsán néha már az előzetes láttán azt érezzük: elsősorban azért készültek, hogy a filmművészet összes létező díját elnyerjék, és közben legyezgessék az alkotóik egóját.

Till Attilát a legtöbben a TV2 örökké fiatal és állandóan pörgő műsorvezetőjeként ismerjük, egy felnőtt testbe zárt örök gyerekként, akinek megvan az a csodálatos képessége, hogy a legegyszerűbb emberektől kezdve a legintelligensebbekig bárkivel képes megtalálni a közös hangot.

A bosszúfilm sajátos helyet foglal el a filmtörténetben, gyakorlatilag egy külön alműfaja az akciófilmeknek, a krimiknek és a thrillereknek, sőt olykor még a horror zsánerrel is képes vegyülni.

Íratlan szabály, de attól még szabály, hogy nagyjátékfilmnek jellemzően azokat az alkotásokat tartjuk, amelyek elérik a legalább hetvenperces játékidőt. Ezekkel szemben pedig ott vannak a kisfilmek, melyeknél mindenki nagyon csúnyán néz, amennyiben túllépik a félórás hosszt.

Az erotikus filmek utoljára a kilencvenes években, vagyis még pont az internet tömeges elterjedése előtt voltak igazán népszerűek. Ugyan kimentek a divatból, de időről időre mégis érkezik egy-egy olyan film, aminek apropóján felkapja a fejét a világ egy pár fedetlen kebelre és egy pucér férfihátsóra.