Világszerte kilencszázmillió ember nézte a televízió élő adásában 1972. szeptember 5-én, ahogy a müncheni olimpiai faluban terroristák tizenegy izraeli sportolót ejtettek túszul. A drámai eseménysor a mai napig minden idők egyik legnézettebb televíziós közvetítése. A részben Budapesten forgatott Steven Spielberg-film, a München a tragédia utóéletére és az izraeli titkosszolgálatok bosszújára helyezte a hangsúlyt, kevesebbet tudott meg a közönség arról, mi is történt pontosan azon az amúgy napfényes szeptemberi napon.

Valójában a német–amerikai koprodukcióban készült Szeptember 5 című film sem ad a történtekről teljes képet, pontosan szólva

csak az események egyetlen aspektusát hozza közelebb: a terrortámadást a helyszínről élő adásban követő és közvetítő tévésekét, akik rengeteget tettek azért, hogy az olimpiai falu drámáját megismerje a nagyvilág.

Tim Fehlbaum rendező arra törekedett, hogy a film nézői csak annyit halljanak és lássanak, amennyit az ABC csatorna közvetítő csapata is megtapasztalhatott a helyszínen. Velük együtt kövesse az eseményeket, így például kiderül, hogy az első lövésnél – amit a tévések épp az épület előtt cigarettázva hallottak meg –, még abban sem voltak biztosak a jelenlévők, hogy valóban lövés dördült-e el. Ez a rendezői gondolkodásmód kellett ahhoz is, hogy a Szeptember 5 enyhén klausztrofób élményt jelentsen a néző számára: be van zárva a tévésekkel a nagyrészt sötét, szűk stúdióterekbe, és csak ritkán léphet ki onnan – lévén az olimpiai falu hatósági lezárása után már a televíziósok sem mozoghattak szabadon –, s ez jócskán hozzáad a film amúgy sem csekély feszültségéhez.

September 5

Feszült pillanat a stúdióban. A képen: Jacques Lesgardes (Zinedine Soualem) Marianne Gebhard (Leonie Benesch) Geoff Mason (John Magaro) Carter Jeffrey (Marcus Rutherford)
(képforrás: UIP–Duna Film)

 

Könnyen lehetett volna a Szeptember 5 afféle óda az ódivatú zsurnalizmushoz-jellegű mozi is, amely mozgóképes hőskölteményként énekli meg a minden tudását latba vető és sportriporterből egyszeriben a világpolitika közepébe csöppenő stáb emlékezetes napját. Ezzel a megközelítéssel sem lett volna komoly probléma, ám Fehlbaum árnyaltabban gondolkodott.

A film legfontosabb részei éppen azok, amelyek a tévések magatartását, felelősségét firtatják, és azt járják körül, milyen könnyű rossz döntéseket hozni, esetleg akaratlanul hamis információkat közölni éles helyzetben,

akkor, amikor a világsajtóban mindenki azon igyekszik, hogy lehetőleg elsőként adja le a legfontosabb, legfrissebb információkat. Ismert, hogy a tragédiával végződő események kapcsán egy ideig arról volt szó, hogy a túszdráma happy endinggel, a túszok kiszabadulásával zárult, mivel a tudósítók téves információt kezdtek terjeszteni, ezzel komoly szakmai hibát követve el. És nem ez volt az egyetlen hiba. Minden régimódi riporter és újságíró rémálma, amikor hirtelen már nemcsak közvetítője az eseményeknek, hanem maga is részese. A filmben ez a pillanat akkor érkezik el, amikor az ABC élő közvetítésben mutatja a német rendőrök – később kudarcba fulladt – túszmentési akcióját, és

csak menet közben ébrednek rá, hogy odabent a túszejtők is nézhetik az adást,

vagyis felkészülhetnek a közelgő fegyveres támadásra. Talán enélkül is csődöt mondott volna a rendőri akció, hiszen a német rendőrség akkoriban nem volt fölkészülve terrorcselekményre, nem voltak efféle helyzetekre specializálódott egységei...

Tudja a néző az első pillanattól kezdve a történet végét, mégis dermedten, szinte mozdulatlanul, székéhez szögezve figyeli a filmet, amely az izgalmakból egy pillantra sem enged. A korabeli környezetet megidéző képekkel, látvánnyal a bezártság érzésével, kiváló színészi teljesítményekkel: Peter Sarsgaard, John Magaro, Ben Chaplin és az abszolút kiemelkedő Leonie Benesch feszültségteli, pontos játékával emlékezetes filmélmény a Szeptember 5.

A Szeptember 5 a SkyShowtime kínálatában látható.

 

Nyitókép: Jelenet a Szeptember 5 című filmből, bal szélen Roone Arledge (Peter Sarsgaard)
(képforrás: UIP–Duna Film)