Csodálatos dolog, ha egy filmrendező képes különleges, csak rá jellemző vizuális stílust alkotni magának, hiszen ki ne vágyna arra, hogy az alkotása azonosítható legyen pusztán egy-két megnézett perc alapján. Azonban az egyéni modor veszélyeket is hordoz. Először is azt, hogy siker esetén bárki megpróbálhatja másolni, esetleg csökkentve ezzel az eredeti izgalmát. Erre azonban a rendezőnek nincs ráhatása, egyetlen művész sem tudja irányítani, hogy a munkái hogyan ihletnek meg más alkotókat, születnek-e próbálkozó utódai.
A másik veszély súlyosabb, amikor arról van szó, hogy a sajátos kifejezésmód, gesztus felülkerekedik minden máson, miközben a mögöttes tartalom háttérbe szorul, ezzel kiüresítve a következetesen felépített vizuális világot.
Az eredmény? A rendező jobb esetben a saját epigonjának, rosszabb esetben önmaga paródiájának tetszhet. Hogy ez a veszély mennyire valós, jól mutatja, hogy még a legnagyobbakkal is előfordulhat. Terrence Malick vagy Wes Anderson is esett már ebbe a csapdába, és sajnos a Parthenopé – Nápoly szépével az olasz film mestere, az idősödő férfilélek avatott szakértője, Paolo Sorrentino is beállt a sorba. Bár az HBO Max kínálatában debütáló mozi mind a hazájában, mind a világban jól ment, közönségsiker lett, a hatása valójában olyan, mintha egy kétórás, lenyűgöző szépségű helyeken forgatott, fantasztikusan vonzó tájakra és egy álomszerűen szép nőre figyelő parfümreklámot néznénk. Ezzel persze nem akarom elvitatni az erényeit sem: Sorrentino van annyira bravúros képvarázsló, hogy az ő filmkockáit akkor is élmény nézni, ha nem rejtőzik mögöttük igazi tartalom. Csak az érdeklődés ez esetben nem tart ki két órán keresztül, a film pedig százharminchét perces.

Celeste Dalla Porta és Daniele Rienzo Sorrentino filmjében
Fotó: Gianni Fiorito/Mozinet
Hiába igyekszik női szempontból tekinteni alakjaira, mégis azt érezzük, hogy a film férfi látásmóddal közelít a történethez, csak most nem egyetlen férfi szemén át figyel, hanem mindenkién, aki csak szerepet játszik a nő életében.
Parthenopé viaskodik a saját szépségével. Először fegyverként használja, majd miután fiatalon tragédiát okoz, eldönti, hogy inkább az intellektusával próbál érvényesülni, akadémikus lesz. Didaktikus jelenetek sorakoznak egymás után, miközben Parthenopét a szépség mulandóságára figyelmezteti találkozása egy idős, megcsúnyult, de ettől még rendkívül hiú színésznővel. Paolo Sorrentino minden ambíciója ellenére Parthenopé a játékidő végére is ugyanolyan kétdimenziós karakter marad, mint amilyennek az elején megismertük. A rendező kamerája valósággal felfalja Celeste Dalla Porta szépségét, de az már nem érdekli, hogy mi rejlik a szomorú szempár mögött. Nápolyhoz címzett szerelmes levélként legalább működik a film – a legenda szerint hajdan így hívták a görögök alapította itteni kolóniát, amelynek névadója volt Parthenopé, Akhelóosz folyamisten lánya –: a néző legszívesebben azonnal indulna Nápolyba egy hosszú hétvégére.
A Parthenopé – Nápoly szépe című film az HBO Max kínálatában látható.
Nyitókép: Celeste Dalla Porta, Daniele Rienzo and Dario Aita a Parthenopé – Nápoly szépe című filmben Fotó: Gianni Fiorito/Mozinet
|