A Debreceni Egyetemhez kötődő ifjúsági hangversenyek és koncertpedagógiai programok mögött ugyanaz a meggyőződés áll, amely tudományos munkáit is áthatja: a művészeti nevelés nem egyszerű ismeretátadás, hanem érzékenyítés, figyelemre nevelés és értékközvetítés. Mikor találkozott először a zenével?
Őszintén szólva nem is emlékszem olyan időre, amikor ne lett volna jelen az életemben a zene. A szüleim nem voltak zenészek, mégis természetes közegként vett körül bennünket a muzsika és az éneklés. A nővérem például az Ének-zene tankönyv dalait énekelte nekem altatóként, és a családi emlékezet szerint csak akkor voltam hajlandó elaludni, amikor a végére ért. Otthon sokat énekeltünk együtt, édesapám is szeretett énekelni, a nővérem zongorázni tanult. Mindig mentem vele, és lenyűgözött, ahogyan megszólaltatta a hangszert.
Talán ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy nekem is ezt kell tanulnom.
Nem volt egyetlen kijelölhető pillanat, nem egy koncert vagy egy elementáris erejű zenei élmény indított el ezen az úton, hanem inkább egy természetes, belülről épülő folyamat. Később ebben meghatározó szerep jutott a tanáraimnak is. Nemcsak szakmailag voltak kivételesek, hanem emberileg is. Többükkel ma is őrzöm a kapcsolatot, azt tapasztaltam mellettük, hogy a zenész közösség nyitott, elfogadó, figyelmes és megtartó közeg. Ez erősített meg abban, hogy közéjük szeretnék tartozni.
Váradi Judit: Fontos, hogy ne csak a zenét vizsgáljuk, hanem a teljes élőművészeti közeget
Fotó: A művész archívumából engedélyével
Vannak kétségek, kudarcok, mélypontok is a zenei pályán. Ezeket nem elhallgatni kell, hanem megtanulni velük együtt élni. A sikert sem lehet igazán megbecsülni, ha az ember nem tapasztalja meg azt is, amikor valami nem úgy sikerül, ahogyan remélte. Mindkettőből lehet tanulni, tanárként ma is fontosnak tartom, hogy erről őszintén beszéljek a hallgatóimmal.
Egyetemi tanárként mi áll a kutatásai középpontjában?
Először hangversenysorozatokat szerveztem és hoztam létre; több sorozat immár huszonöt éve működik. Mindig az a gondolat vezetett, hogy a zene megtapasztalt csodájából minél többet továbbadjak másoknak. Ennek egyik legfontosabb terepévé az ifjúsági hangversenyek váltak: Debrecen mintegy száz kilométeres körzetéből érkeznek hozzánk iskolások és zeneiskolás növendékek.
A gyakorlati munkából nőtt ki a koncertpedagógia iránti tudományos érdeklődésem.
Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, ez a fogalom Magyarországon még alig volt használatban; inkább a „közönségnevelés” kifejezés forgott szakmai körökben. Később, amikor a doktori dolgozatomat írtam, már tudatosan a koncertpedagógia felől közelítettem meg a témát. Nálam tehát a sorrend úgy alakult, hogy előbb jött a gyakorlat, azután az elmélet – miért, hogyan, milyen módszerekkel lehet a zenét közvetíteni –, és csak ezt követte a kutatás.
Elsősorban az ének-zene órák tapasztalataira összpontosított – magyar anyanyelvű, köztük a külhoni magyar diákok körében zajlott – első, négy országra kiterjedő kutatásom a Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet támogatásával. Észak-Magyarország három megyéjére terjedt ki, és ott már határozottan koncertpedagógiai szemlélettel dolgoztunk. Arra kerestük a választ, hogy az élő művészet miként jut el a gyerekekhez, valóban eléri-e őket, tudják-e élményként befogadni, és megfelelő színvonalon, valóban nekik szóló formában találkoznak-e vele. Fontos volt számomra, hogy itt ne csupán a zenét vizsgáljuk, hanem a teljes élőművészeti közeget: a kiállítástól a táncelőadáson át az operáig.
Ezt a kutatási irányt eredetileg országosra akartuk bővíteni, ám a Covid-járvány megakasztotta a folyamatot. Mégis ebből a munkából született meg az a szemléleti és tapasztalati alap, amely később egyik önálló kötetemhez is hozzájárult.
Jelenlegi kutatásaim egyike a zeneművészeti képzés kérdésével foglalkozik: azzal, hogy ma kik választják a művészi pályát, és hogyan biztosítható az utánpótlás.
A zeneművészet területén ez különösen érzékeny kérdés, hiszen a zenei mű önmagától nem válik élővé. A zeneszerző nem közvetlenül a közönséghez szól, hanem az előadó-művészen keresztül. Az előadó ezért kettős, sőt kulcsszerepet tölt be: egyszerre értelmez és közvetít. Hogy miként adja tovább a művészi értéket a közönségnek, az döntően befolyásolhatja azt is, hogyan találkozik a hallgató a művel.
Tavaly ősszel tartott előadásának címe A zene, mint univerzális nyelv volt. Mit jelent ez a tapasztalat az Ön számára?
Gyakran mondjuk, hogy a zenét mindenki érti, mert határokon átívelő nyelv, de ezt igazán akkor lehet megérezni, amikor a gyakorlatban is megtapasztaljuk. Az előadásom középpontjában a Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekar és az Ifjú Zeneművészek Nemzetközi Nyári Akadémiája állt. Ezekben a programokban több mint húsz nemzet fiatal muzsikusai gyűlnek össze Debrecenben, és viszonylag rövid, intenzív, tíznapos időszak alatt közös zenekari műsort hoznak létre, amellyel azután nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is fellépnek.
Lenyűgöz, hogy egy-egy frázis, zenei mondat, hangsúly vagy karakter értelmezése milyen különböző kulturális háttérből érkező fiatalok között is közös nevezőre hozható. Costa Ricától Japánig más nyelven beszélünk, más kulturális tapasztalatokat hozunk magunkkal, a zene mégis képes olyan közös teret teremteni, amelyben megértjük egymást. Természetesen ehhez sok munka, figyelem és egymásra hangolódás kell, de éppen ez mutatja meg a zene valódi erejét.
Számomra ennek nemcsak művészi, hanem pedagógiai üzenete is van.
A zene nem pusztán esztétikai tapasztalat, hanem közvetítő közeg is: érzelmeket, viszonyulásokat, emberi minőségeket tesz átélhetővé akkor is, amikor a verbális nyelv korlátokba ütközik.
Közösséget hoz létre, oldja a távolságot, és megmutatja, hogy a különbözőség nem akadály, hanem megszólítható valóság. Azt hiszem, ezért is fontos a művészettel nevelés szempontjából: mert a zene nemcsak megszólal, hanem kapcsolatot is teremt.
Van-e saját pedagógiai módszere, koncepciója?
Egyszerre vagyok jelen az előadóművészet és a pedagógia világában: zongorázom, emellett zenepedagógiát és koncertpedagógiát tanítok az egyetemi hallgatóknak. Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom a pedagógiai célomat, azt mondanám: minél több ablakot szeretnék kinyitni tanítványaim előtt a világra, hogy lássák, milyen sokszínű a zene, milyen sokféle lehet a pedagógia, és hogy egyetlen érvényes út helyett számos megközelítés létezik. Különösen fontos ez, mert a hallgatóim többsége később zenetanár lesz, és különböző személyiségű, eltérő szociokulturális hátterű gyerekkel találkozik majd. Ami az egyik tanítványnál működik, a másiknál talán hatástalan marad. Ezért én nem kész recepteket adok át, hanem eszközöket, szemléletet és tájékozódási pontokat. Arra biztatom őket, hogy ismerjenek meg minél több pedagógiai módszert, majd alakítsák ki a saját, hiteles tanári metódusukat. Talán akkor lennék a legboldogabb, ha tíz vagy húsz év múlva már az ő kreatív pedagógiai gondolataikat taníthatnánk új módszerként.
Mitől lesz hiteles egy zenepedagógus?
Úgy gondolom, mindenekelőtt attól, hogy – mint minden pedagógus – képes lelkesíteni. Attól, hogy hittel és alázattal fordul ahhoz a művészeti területhez, amelyet képvisel, és ezt a belső elkötelezettséget tovább is tudja adni. Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy a pedagógus maga is nyitott maradjon: az utolsó pillanatig kész legyen tanulni, megújulni, keresni. Talán éppen ettől maradhat élő és eleven mindaz, amit tanít.
Nyitókép: Váradi Judit zongoraművész
Fotó: Bódi Sándor/Váradi Judit archívumából engedélyével
