Liane tizenkilenc éves, és egyetlen ambíciója van az életben, hogy bekerüljön a kedvenc tévés valóságshow-jába, a Miracle Islandbe (Csodák szigete). Meggyőződése, hogyha sikerül, hatalmas sztár lesz, ezért éppen úgy akar kinézni és viselkedni, mint azok a lányok, akiket a képernyőn nap mint nap lát. Úgy öltözik, úgy beszél, sőt úgy „csináltatja meg” magát – a film ugyan nem részletezi, de fiatal kora ellenére láthatóan esett már át plasztikai beavatkozásokon –, csakis azért, hogy esélye legyen a szereplőválogatásokon. Olyannyira beleéli magát a tévésztárságba, hogy bár még messze van a képernyős szerepléstől, a barátnőivel, sőt az édesanyjával is úgy viselkedik, mint aki már vitte valamire, és értékesebb lenne náluk.

A francia Agatha Riedinger Cannes-ban debütált mozija, a Csiszolatlan gyémánt (semmi köze sincs Adam Sandler azonos című filmjéhez) már az elején óriásit kockáztat.

Olyan szereplőt állít a történet középpontjába, aki sok szempontból ellenszenves, és amennyiben mi magunk nem hozzá hasonlóan gondolkodunk a világról, kimondottan nehéz vele azonosulnunk, illetve kapaszkodókat találnunk ahhoz, hogy végignézzük a történetét. Riedinger tehetséges rendező, így a nehézségek ellenére sem engedjük el a filmjét. Valószínűleg nézőként megszűnik bennünk az azonosulásra való igény, a Csiszolatlan gyémántot külső szemlélőként követjük, mintha csak egy természetfilmet figyelnénk valamilyen egzotikus állatfaj furcsa szokásairól, és olykor rácsodálkoznánk a látottakra, máskor pedig szörnyülködnénk rajtuk. Természetesen eszemben sincs Liane-t állatokhoz hasonlítani: nagyon is érző lélekről van szó, és a film képes arra, hogy az álarca mögé lásson, hiszen a lány azért vette föl, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen valójában.

A főszerepben: Malou Khebizi 
Képforrás: Vertigo Média
 
 
Erős társadalom- és médiakritikaként tálalja a Csiszolatlan gyémánt Liane történetét. Nem neveti ki, nem akarja nevetségessé tenni főhősét, megmutatja, hogy a lány társadalmi közegében természetes, hogy az egyetlen kitörési lehetőségnek a csábos, a férfifantáziát kielégítő megjelenést találja.

S elhiggye, a televízióban is csak azzal vívhat ki elismerést, ha éppolyan művi jelenség, mint a többiek, a képernyő idealizált sztárocskái.

Agatha Riedinger ugyan nem mondja ki, de egyértelműen a mai médiát teszi felelőssé azért, hogy a szexualitás – a férfiak manipulációjával – kizárólagos eszközzé válik a feljebb lépéshez, miközben az intimitás és az érzelmek teljesen kiürülnek. Jól látszik ez, ahogy a történet szerint Liane után sokáig koslat egy rokonszenves fiú. Neki látszólag nagyon tetszik a lány, ő azonban egyáltalán nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, s ahogy hirtelen szembesül egy férfi vonzalmával, leblokkol, ugyanis fogalma sincs arról, hogyan lehet szeretni vagy szeretetet viszonozni, és a szexualitása nemcsak eszköz, hanem a szerelem testi kifejezésformája is lehet. Nemcsak ebben fejezi ki a film a főhőse éretlenségét: amikor a kishúgával van, őszinte, szinte gyermeki énje kerül előtérbe, és kevésbé látjuk azt az álarcot, amit más helyzetekben mindig visel.

Realista módon közelíti meg a főhősét és környezetét a film. Ennek érdekében a rendező képzett színészek helyett inkább a szerephez illő amatőrökkel dolgozott. Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a Liane-t játszó Malou Khebizi valójában önmagát játssza. Volt szerencsénk néhány mondatot váltani vele az év elején Párizsban, a megjelenése és a modora is sokkal finomabb volt, mint amit a filmben láthatunk. Igazi színészi alakítás és átalakulás az övé, méghozzá a látványos fajtából, amelyben már önmagában azt is csodálni lehet, hogy Khebizi a szerepet gyakorlatilag hatalmas tűsarkúkban tipegve játszotta végig, és közben nem törte ki a nyakát.

A Csiszolatlan gyémánt az HBO Max kínálatában látható.

 

Nyitókép: Jelenet a Csiszolatlan gyémánt című filmből
Képforrás: Vertigo Média