Mitől remekmű egy remekmű? A művészetnek valóban az a dolga, hogy teljességet közvetítsen vagy legalábbis annak az illúzióját keltse? Vagy elegendő netán egyetlen pillanatot megragadnia? Ezekről a kérdésekről sokszor és hosszan beszélgetünk a mesterkurzusaimra érkező, fiatal dirigensekkel, mert a válasz szinte darabonként változik – meséli Hamar Zsolt, hozzátéve, hogy azoknál az alkotásoknál, amelyek későbbi korok alkotóinak szolgáltak ihletőül, élhetünk a gyanúval: remekművekről van szó.
Dante életműve, azon belül is az Isteni Színjáték, amellett, hogy enciklopédikus alkotás és az adott kor pontos lenyomata, számos mesterművet, temérdek zenei darabot inspirált. Közülük nem egy kompozíció ma is gyakorta szerepel a repertoáron – magyarázza a karmester. – Közéjük tartozik Csajkovszkij Francesca da Rimini című szimfonikus költeménye, amely azt a történetet dolgozza fel, amikor a Pokol második körében, A szerelem bűnöseiben Dante találkozik Francescával és Paolo Malatestával. Ez a kéjesek köre, s azért kell bűnhődniük, mert szerelemre lobbantak egymás iránt, pedig Francesca Paolo testvérének, Giovanninak volt a felesége.
Azért volt olyan izgalmas ez a történet
Csajkovszkij számára, mert a mindent elsöprő,
a halálon is túlnyúló szerelem képe egy
romantikus zeneszerzőnek jutalomjáték.
A két szerelmes büntetése a sodródás az örök szélviharban, soha nem érinthetik a földet. Ahhoz, hogy mindez a zenében is megjelenjen, Csajkovszkij az akkori kor legmodernebb zeneszerzői eszközeit használta. A sok eltolt ritmus, hangsúly, az alsó szólamokban megjelenő állandó hang, az ide-oda cikázó izzó, fájó dallamok, kromatikák érzékeltetik a szakadatlan sodródást. Szinte a teljes Csajkovszkij-életművet dirigálhattam már, de a Francesca da Riminit tartom a szerző egyik legizgalmasabb, legbátrabb, legprogresszívebb alkotásának.
Puccini operáit ugyancsak rendszeresen vezényli, így jól ismeri az Isteni Színjátékból származó másik történetet.
Az itáliai komponista egy teljes, igaz egyfelvonásos operát szánt egy olyan hősnek, aki maga is létező személy volt, Dante kortársa, a városba érkezett, felkapaszkodott parasztember, aki ügyességének köszönhetően boldogult, s valószínűleg valóban részt vett olyan szélhámosságokban, mint amik a darabban megjelennek. Mégis érdekes, hogy míg Dante egyértelműen negatív példaként, bűnösként állítja elénk Gianni Schicchit, addig Puccini ennek az ellenkezőjét teszi. Operájában rokonszenves kópéként jelenik meg, akinek a hallgatóság az első pillanattól az utolsóig szurkol. Hiszen azt szeretnénk, hogy a Schicchi által oly ügyesen elosztott hagyaték segítségével lánya, Lauretta és szerelme, Rinuccio összeházasodhasson. A darab utolsó mondataival pedig a zeneszerző még Danténak is fricskát mutat: „S ezért a kis huncutságért engem lekergettek a Pokolba. Ám legyen… Dante atyánk el fogja nézni. S ha ma este jól mulattatok, szegény fejemnek megbocsássatok!”
Hamar Zsolt hozzáfűzi, Dante monumentális műve kiválóan alkalmas arra, hogy epizódokat emeljen ki belőle az utókor egy-egy művésze, és azokat újraalkossa. Az újabb kérdés pedig az, hogyan lehet, lehet-e az egész Commediát, az általa teremtett univerzumot lefordítani a zene nyelvére?
Erre nagyon kevesen képesek, talán az egyetlen ilyen szerző Liszt Ferenc. Aki már ifjúkorában olyan virtuóz zongorista volt, mint senki más, s hogy tudását bemutathassa, komponálni kezdett, hiszen a korábban íródott művek nem voltak elég nehezek számára… De nem állt meg, műveinek köszönhetően is folyamatosan fejlődött, s egyedülálló, komplex zeneszerzői nyelvet épített fel. Megtanulta használni a kromatikát, de ugyanolyan tökéletesen bánt az ezt megelőző zenei nyelvvel, a diatonikával is. Azzal ugyancsak játszott, hogyan lehet mindezt átfordítani, deformálni, kialakította azt a metamorfózist, amellyel elérte, hogy ugyanaz a dallam, ugyanaz a motívum az egyik pillanatban például nagyon karakteresen Faustot, a következőben pedig Mefisztót jelenítse meg. Liszt elhivatott segítője, tolmácsolója volt kortársainak, Chopintől Berliozig, s amikor megismerte a Wagner által kifejlesztett zeneszerzői metódust, amikor elsajátította a vezérmotívumot is, hozzáillesztette a maga metamorfózis-technikáját. Így már olyan komplex komponistanyelvvel rendelkezett, hogy képes volt Dante univerzumát a hangjegyek nyelvére ültetni.
A karmester remekműnek, virtuóz alkotásnak tartja és szereti a zongoristák kedvelt darabját, az elsőként született Dante-szonátát, a Dante-szimfóniát pedig már sok éve rendszeresen dirigálja.
Nyáron a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarával adtuk volna elő, sajnos azonban a műsor-összeállításon a pandémia miatt változtatni kellett. Kiváló, különleges alkotás, szerepelhetne többször is a koncertprogramokban. A Dante-szimfónia apropója – akárcsak az előképeként született szonátának – az Isteni Színjáték. Háromtételesnek tervezte, de végül Wagner tanácsára csak kettő készült el, a Pokol és a Purgatórium. Mesteri hangszerelésű kompozíció, amely telis-tele van újszerű megoldásokkal, használta például már a tizenkét fokú hangrendszert előremutatva a huszadik század zenéjére. Láttatja, érzékelteti Dante művének lényegét, bizonyítva: a zene primer élmény.
Arra a kérdésre, hogy karmesterként milyen instrukciókat ad a zenekarnak, azt feleli, a mű igazi programzene, s leginkább a kottában szereplő összefüggésekre, az ismétlődő motívumokra hívja fel mindig a figyelmet. S miután a partitúrában megjelennek az Isteni Színjáték mondatai, Liszt ugyanis végig szerepelteti a szövegeket, így időnként csak annyit kell kérnie a muzsikusoktól, hogy kövessék a szöveg deklamációját, lüktetését, s játsszák annak alapján az adott dallamot. S bár meg kellett érte harcolnia, az utóbbi években legkedvesebb zeneszerzőinek sorába került Liszt Ferenc is, akkor szerette meg igazán, amikor Krisztus-oratóriumát vezényelte.
Visszatérve a Dante-szimfóniára – magyarázza Hamar Zsolt –, harmadik tételként a Paradicsomnak kellene következnie… Helyette azonban egy gyönyörű, gyengéd, lágy lebegésű, kétrészes női karral kiegészített Magnificat zárja a művet. Wagnerrel folytatott levelezéséből – akinek végül a darabot ajánlotta – kiderül, a német zeneszerző is azok közé tartozott, akik lebeszélték Lisztet a tétel megkomponálásáról. Az ok valószínűleg az, hogy az embernek lehet képzete a Pokolról és a Purgatóriumról, de nem tudunk semmit a Paradicsomról. Az ugyanis isteni és Istené…
