Tizenkét éves voltam, amikor először láttam moziban. A Férjhez mész, mert azt mondtam túlféltő anyukája, a háromgyermekes Daphne olyan szereplehetőség volt Diane Keaton számára, amit sokak szerint nyugodtan visszautasíthatott volna. Nekem akkor tetszett a film: bár tudtam, hogy már az elején sejthető, mi lesz a vége, a poénokon nevettem, a karaktereket pedig érdekesnek és jól eljátszottnak tartottam.

Egy év híján harminc éve volt annak, hogy Oscar-díjat kapott az Annie Hall címszerepéért,

így végképp nem fért a fejembe: hogy jelölhették ezért az alakításért – akkori meggyőződésem szerint igazságtalanul – Arany Málna-díjra a legrosszabb női főszereplő kategóriában 2008-ban.

Akkoriban még csak két-három filmben láttam: köztük Woody Allen említett klasszikusában, az Örömapa-filmekben, és a Nicsak, ki beszél most!-ban – bár ott tulajdonképpen nem, hiszen csak az egyik kisbaba szinkronhangja volt (a másiknak Danny DeVito kölcsönzött hangot), és gyermekkoromban még magyar szinkronnal láttam mindent. Azóta viszont minden új filmjét megnéztem: volt, amit moziban, volt, amit tévében vagy streamingen, de akadt olyan is, a Hampstead, amit egy kontinentális járaton láttam. Hamar megszerettem a vásznon kicsit flepnis, félénk és humoros értelmiségi mintapéldányát, aki hetvenhárom évesen pomponlányt játszott (Pomponklub), két évvel később pedig szerepet vállalt a tizen- és huszonévesek egyik állócsillaga, Justin Bieber Grammy-díjas kanadai popsztár Ghost című dalának videóklipjében, nemrég pedig egy olyan koravén harmincast alakított, aki egy hetvenéves nő testébe került (Hirtelen 70).

Olvastam négy könyvét: a Játszd újra, Diane és az Elég volt a bújócskából beszippantott, de nem csalódtam az öccséhez fűződő kapcsolatáról szóló Brother & Sisterben és a Saved My Picture World című fotókönyvében sem. (Utóbbi kettő nem jelent meg magyarul: az előbbit Floridában vettem, a másikat a New York-i kiadó küldte nekem, ma a laptopom áll rajta az íróasztalomon.) Remek színésznő remek könyvei, egyáltalán nem a szokásos forgatókönyv. (Egyértelműen mutatják, hogy Keaton mindig érdekes gondolatokkal és határozott véleménnyel bírt, a fényképezéshez, az építészethez és a lakberendezéshez is kiválóan értett.)

A hetvenhárom éves Diane Keaton (középen) a Pomponlányok című film egyik jelenetében
(forrás: Freeman Film) 

 

Mindig úgy gondoltam, hogy annyi közös van bennem és benne, hogy biztosan lelki társnak tartanánk egymást, ha megismerkednénk. (Állítólag 2005-ben egy ideig randevúzott Keanu Reeves-szel, akivel együtt játszott a Minden végzet nehéz című romkomban, 2015-ben pedig arról vallott Ellen DeGeneres talkshowjában, hogy rajong Justin Bieberért, akinek az alsóneműs képei láttán szabályosan olvadozott, és többször gyönyörűnek nevezte a látványt.) Egy időben a „lélekállatomként” hivatkoztam rá. Sokáig idéztem, hogy az InStyle amerikai életmódmagazinnak arról beszélt: már harmincöt éve nem ment el kávézni senkivel úgy, hogy akár kapcsolat is lehetett volna belőle. A kávézást és a statisztikát illetően szívesen segítettem volna rajta, mert Keaton nemcsak az egyik legkedvesebb színésznőm volt, hanem az egyik legszimpatikusabb és legönazonosabb hollywoodi figurának tartottam. Évekig a céges laptopom háttérképe egy széles mosolyú, sugárzó szemű hetvenéves asszony volt. Egy sziporkázóan tehetséges, mindig üdítően vidám, esetlenségével, csetlés-botlásával vagy zavarával is a természetességét hangsúlyozó nő!

Olyasvalaki, aki nem mellesleg azon kevés hollywoodi sztár egyike, akire nem hatott a divat: ő hatott a divatra.

Nagyon fognak hiányozni a bulvárlapokból, a filmes díjátadókról és az interjúkból azok a rendkívüli tudatossággal felépített, bátor szettek, amelyek egybeforrtak Keaton imidzsével. (Ugyanez mondható el úttörő női szerepfelfogásáról is: bár kapcsolatban volt Woody Allennel, Warren Beattyvel és Al Pacinóval is, soha nem ment férjhez, mondván, soha nem kérte meg a kezét senki. „Valószínűleg azt gondolták rólam, hogy »Túl sok... és túl furcsa.« Kicsit lökött vagyok, de így pont elvagyok!” – nyilatkozta a Talán igent mondok című filmje kapcsán. Ötvenes éveiben két gyermeket fogadott örökbe: lánya, Dexter 1995-ben, fia, Duke 2000-ben született. Mindketten egyévesek voltak, amikor magához vette őket.)

Két ismert filmjével búcsúztam tőle. A Játszd újra, Sam! nem Woody Allen legjobb filmje, de a legjobb nem Woody Allen rendezte Woody Allen-film (sokan eltévesztik: Herbert Ross rendezte Allen azonos című színműve alapján). Mi, magyar nézők különösen bánhatjuk, hogy Allent Kern András legendás szinkronja helyett Zana József, Keatont pedig a kaliforniai színésznőt hihetetlenül eltaláló Bánsági Ildikó helyett Egri Márta szólaltatta meg magyarul, mégis nagyon élvezhető ennyi év után is. Allen és Keaton ragyogóak együtt. A néző már az első pillanatok egyikén tudja, hogy ezt a kettőt, a Casablanca világában élő filmkritikus Allant és a háziasszony Lindát egymásnak teremtette a sors. „Házasodjatok össze, és feküdjetek be egy kórházba együtt!” – oda is veti nekik a nő férje, a mindig a telefonon lógó Dick. Keaton figurája, ez a különc és érzékeny nő analitikushoz jár, tablettákon él; Allan karakterét pedig nemrég hagyta faképnél a felesége, de mit bánkódjon, hiszen úgyis a neurotikus nő a típusa. És honnan jegyzi meg, hogy új szerelmének mikor van a születésnapja? Tipikus Woody Allen: aznap van Linda születésnapja, amikor az anyja vakbelét kivették!

„Egy szeretni való nő” – ezt mondja a „fiatal nők nagy szakértője”, Harry szerepében Jack Nicholson a nála alig fiatalabb Ericára, akit szinte észre sem vesz, a Minden végzet nehéz egyik jelenetében.

Naná, hogy egy kis bosszúból és indokolt öngyógyításból ezt a címet adja majd Keaton befutott drámaírója az új Broadway-darabnak, amelyet azután fejez be, hogy véget ér rövid, de intenzív kapcsolata a férfival, a lánya korábbi „híres agglegény” udvarlójával, aki harminc évnél idősebbel még soha nem randevúzott. Nancy Meyers filmjében jó látni ezt a két tapasztalt veteránt – Nicholson hatvanöt, Keaton ötvenhat éves volt a forgatáson –, akik játszi könnyedséggel emelik el a tipikus romantikus komédiától ezt a filmet valami sokkal érettebb, szerethetőbb és időtállóbb felé.

Egyetlen sor Woody Allen átkozottul szórakoztató önéletrajzából, amelynek egyébként a színésznő fotózta a szerzőportréját: „Keaton, mint mindig, csak úgy ragyogott.” Igaza van a mesternek: Keaton mindig ragyogott – még azokban a rosszabb, általában öregedést vagy női létet tematizáló filmekben is, amelyekben nem tudott igazán jó lenni. Az ember szinte hallja, hogy mostantól Diane Keaton neve a „Woody Allen múzsája” korrelációban fog elhangzani, amiért nyolc filmjében szerepelt (az Oscar-díjat hozó Annie Hall mellett A rádió aranykora és a Manhattan is kiemelkedő). Pedig valójában sokkal több volt. Egyrészt Allen teljes értékű alkotótársa és partnere, az életben és a pályán is. Nem véletlen, hogy az idén kilencvenéves mester úgy búcsúzott tőle: „egyszemélyes közönségnek, Diane Keatonnak” készítette az összes filmjét. Másrészt pedig egy olyan komikus színésznő, aki nem hagyta, hogy beskatulyázzák: játszott mindhárom Keresztapában; Az ifjú pápa című Paolo Sorrentino-produkcióban ő volt az amerikai Mary nővér, aki felnevelte a későbbi egyházfőt, és akinek pizsamafelsőjére az volt írva: „Szűz vagyok”, majd alatta: „Ez egy régi felirat”; a Vörösökért és a Marvin szobájáért pedig Oscar-díjra jelölték, éppúgy, mint a már említett Meyers-filmért.

 

Nyitókép: Diane Keaton és Woody Allen az Annie Hall egyik jelenetében
(képforrás: Netflix)