Sem egyiké, sem másiké, sem a tiéd nem vagyok, és főleg nem tudsz besuvasztani a „mindent vagy semmit” skatulyádba – énekli a huszonhat éves Olivia Dean brit énekesnő a The Art of Loving című, második stúdióalbuma Something Inbetween című dalában, amely éppen azzal játszik el: mivel a kapcsolat sokkal értékesebb ennél, lehetne-e esetleg valami kompromisszumos megoldás? A 2025 őszén megjelent lemez – amelyért Dean az év brit albumának járó díjat vehette át a Brit Awardson, kevesebb mint egy hónappal azután, hogy megkapta a legjobb új előadónak járó Grammy-díjat – már címében is a szeretés pszichológiájával foglalkozik. A tematikához tökéletesen passzol Erich Fromm német filozófus 1956-ban megjelent, A szeretet művészete című kötetének nem is annyira parafrázisa, inkább kölcsönvétele.
Bár maga a tizenkét szerzeményt tartalmazó, mindössze harmincnégy perces album egy intróval (címe azonos az albuméval, amely – mint láttuk – megegyezik egy világhíres filozófiai mű címével) kezdődik, az első „tényleges” dal a Nice To Each Other. Ez Dean – az albumot beharangozó sajtóanyagokban olvasható közleménye – szerint
egy „húzd meg, ereszd meg” játékról szól: arról a helyzetről, amikor randevúzás közben az ember megpróbálja megőrizni a saját függetlenségét, miközben értelemszerűen nyit is a másik felé.
Maga a dal kellemes és fülbemászó, és nagyjából be is árazza, vagy legalábbis pozícionálja az egész vállalást. Ha valaki hallotta a Bridget Jones: Bolondulásig című, tavaly bemutatott rögzített It Isn’t Perfect But It Might Be című filmdalt, könnyen rájöhet, hogy ugyanarról az érzelmi és zenei világról van szó. A szerelem – éppúgy, mint az említett pop-soul dalban – nem tökéletes, de legalább az előadóé. Önazonos érzés, amelyet érdemes elfogadni így, törötten, csorbultan is. Nem is baj, hogy olyan, amilyen – különben egy hollywoodi tucattermék lenne.
Olivia Dean
Képforrás: Wikimédia Commons
A Messy című albumával 2023-ban bemutatkozott Dean dalai egymás után hallgatva valami olyasmit eredményeznek, amelyet leginkább a tiszta munka kifejezés tudna leírni. Annak ellenére is, hogy általában egy energikusabb számot kissé eltérő hangzású, lassabb követ. Miközben a pop és az R&B dominál, soul- és jazzelemek is felbukkannak, sőt dél-amerikai ritmusok – például némi bossa nova – is. (Az énekesnő London Haringey északi, multikulturális olvasztótégely jellegéről híres kerületében született, édesapja angol, édesanyja jamaicai és guyanai származású.) Koncepciót sejtető érték vagy inkább szegénység, hogy az album végig ennyire egyszínű? Nehéz megállapítani, és az is érthető, ha valaki nem így látja.
Abban viszont egyetértés lehet, hogy a szerzemények mind a szerelem pszichológiájával foglalkoznak:
a szeretet Fromm által leírt négy alapösszetevője – a gondoskodás, a felelősség, a tisztelet és az ismeret – végigvonul a dalokon.
A könyvtől kissé elrugaszkodva, a Lady Lady például női belső fejlődésről szól, a Man I Need pedig egy olyan férfihoz (táv)beszél, akiről a megszólaló azt feltételezi, talán álmai társa. Hitelességét már az előadásmód miatt sem nagyon kérdőjelezhetünk meg, de aligha is tehetnénk, hiszen az összes dal mögött társíróként maga az énekesnő áll. Őszinte, érzékenységről és sebezhetőségről tanúskodó produktumok ezek. Egyáltalán nem irodalmi értékűek; inkább, mint egy igényesebb filozófiai írás monológjai. Csak örülhetünk annak, hogy ráadásul természetüknél fogva rímesek és játékosak.
Zeneileg sem marad minden a kortárs popzenére gyakran jellemző egyhangúságban. A negyedik szám, a Close Up például kifejezetten izgalmas: elektromos zongorával indul, majd Dean magányos hangja lép be, aztán egy dob, végül a minimalista hangszerelés – szinte észrevétlenül – kiszélesedik basszusgitárral, elektromos gitárral, dobokkal és újabb vokálrétegekkel. Elindulunk valahová, valahonnan, valahogyan, és a harmadik percben megérkezünk – egészen máshová, még akkor is, ha a dal vége szándékosan keretbe zárva visszautal az elejére.
Hasonló a Loud is, amely az útkeresésről és a saját hang megtalálásáról szól, és szintén tudatosan, dinamikusan építkezik: a ritmusszekció csak a dal közepén bukkan fel, a finálé pedig már-már nagyzenekari hangzást kínál.
Nagy öröm a So Easy (To Fall in Love) vagy az említett Man I Need, amelyek annak ellenére gyorsak, ritmusosak és energikusak, hogy nem kényszerítik stílusidegen helyzetbe az énekesnőt. Könnyen lehet, hogy ez a két, boldogságot árasztó dal az, amelyeket később majd Olivia Dean-hangzásként azonosítunk: az 1960-as évek soul hagyományaihoz visszatérve igazi hangszereket hallunk, erőlködés nélküli, természetes (és kicsit bájosan sejpítő) énekhanggal – amely nem akar többet adni, mint amennyit képességei megengednek.
Ezek közé szépen befér a Let Alone the One You Love romantikus, lassú, de élvezetes refrénű világa, de akár a Baby Steps vagy az A Couple Minutes is. Dean egyik apró, hétköznapi csodája, hogy a Baby Steps első hallásra nem kínál sokat: egy autóreklám aláfestésére harmincöt másodperc is jól beférne belőle, miközben elektromos kocsit látunk suhanni egy európai nagyváros utcáin – mégsem felejthető darab. Az A Couple Minutes pedig szándékosan indul úgy, mintha egy vetítővászon előtt szétnyílna egy nehéz függöny, majd egy régi, klasszikus film nyitójelenete köszönne be. Finom dallamvezetése és nem agyonszerkesztett jellege pontosan azt sugallja, hogy akár a soft rock vagy az érzelmes, szerzőközpontú pop etalonja, Carole King is megénekelhette volna pályája elején, a múlt század hetvenes éveiben.
Ez is Olivia Dean dicsérete: egyszerre van meg benne a TikTok-trendelőadók fiatalokat megszólító, a mentális egészséget és a műfaji sokszínűséggel hangsúlyozó közvetlensége, valamint az élőben is valódi zenei élményt kínáló, tartalmas zenei fellépők jellegzetessége.
Nyitókép: Olivia Dean 2025. július 6-án a British Summer Time (BST) fellépői között a Hyde Parkban
Forrás: Wikimédia Commons
