◼Október végén Weimarba várták, a Nemzetközi Liszt Zongoraversenyen, amelyen a bírálóbizottság tagja, a megmérettetésen 2009-ben a győzelem mellett a közönségdíjat is elnyerte. Minek köszönhette a sikert?

A zsűrielnök akkor a zenei kifejezésemet, a technikai felkészültségemet emelte ki, s ebben talán benne rejlett az is, hogy gyerekkorom óta jó kapcsolatot ápolok Liszt művészetével, erősen hatottak rám a művei, később pedig az őt jellemző szellemiség. Az első, díjnyertes lemezemen is Liszt-műveket játszom… Visszatérve Weimarra, a döntőben már élveztem a fantasztikus akusztikájú hangversenytermet, a remek Weimar Staatskapellét és a karmestert, s persze azt, hogy egy Liszt-versenyművet kell játszani. Talán ez hatott a publikumra is. Úgy vélem, a megmérettetéseken akkor szerepel jól egy pianista, ha a technikai tökéletesség mellett a játékában mögöttes tartalmat is találni, hiszen olyan zongorista, aki egyetlen hangot sem üt félre, sok van. A zongorista előadásnak személyesnek kell lennie, s ehhez arra is szükség van, hogy alaposan ismerje a zeneszerzőt, legyen mélyreható kapcsolata a munkásságával. Ekkor tud csak olyan zenei pillanatokat teremteni, amelyeket magával visz a hallgatóság. Azok lesznek a díjazottak, akik képesek varázsolni a pódiumon. Az már a zsűritagok egyéni ízlése, hogy a legjobbak közül kit hová helyeznek. Nagy megtiszteltetés, hogy most már én is döntéshozó lehetek. Szeptemberben is átéltem ezt az élményt, a budapesti Liszt-versenyen zsűriztem, azon a vetélkedőn, amelyen egykor a harmadik helyen végeztem. S idén októberben egy új Liszt-versenyre is sor kerül New Yorkban, annak a zsűrijébe is felkérést kaptam.

◼Mennyire biztatja versengésre a növendékeit?

Aki azt érzi, hogy szeretné megmutatni a tehetségét, azt minden eszközzel támogatom. Beszélek velük a versenyek jó és rossz oldaláról egyaránt, de annak vagyok a híve, hogy a döntést ők maguk hozzák meg. Egy sikeres szereplés remek kiugrási lehetőséget kínál, sok új kapcsolatot, de ehhez jól kell bírni a színpadi stresszt, s képesnek kell lenni az esetleges kudarc feldolgozására is. Az viszont nagy hozadéka egy-egy megmérettetésnek, hogy néhány nap alatt temérdek programot kell eljátszani, s így a fiatalok háromórás műsorokat tanulnak meg. Ez kiváló tréning a későbbi karrierhez, hiszen sokszor kell beugrani, és akár néhány nap alatt megtanulni egy új művet. A verseny megmutatja azt is, ki mennyire fogja bírni a későbbi terhelést. Jó szűrő a szólistakarrierhez.

◼A győzelmek, helyezések hatása az Ön pályáján is jelentkezett?

Igen, meghívásokat kaptam kiváló zenekaroktól, jeles karmesterektől, s rangos koncerttermekben mutatkozhattam be. Rengeteget segítettek az elindulásban a megmérettetések, s aztán már rajtam múlt, hogy a szólistapályán tudok-e maradni. Talán az is mutatja, hogy e téren eredményes voltam, hogy még a pandémia alatt is rengeteg felkérést kaptam. Igaz, sok koncert elmaradt, későbbi időpontra halasztódott, de temérdek beugrásra hívtak. Készült idén új lemezfelvételem, s olyan új helyszínen is debütálhatok októberben, mint a szentpétervári Mariinszkij Színház. Majd a weimari Liszt-verseny után a hamburgi Steinway Központban adok koncertet, hiszen már négy esztendeje vagyok a Steinway Artist cím birtokosa.

◼Két éve beszélgettünk, akkor még azt tervezte, marad a tokiói egyetemen, ahol a legfiatalabb professzorként tanított, de a tavalyi tanévben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszékének vezetője lett…

Maradtam is, csak a tokiói állandó kinevezésből vendégprofesszori lett. A budapesti Zeneakadémia vezetősége felkért a tanszékvezetői pozíció betöltésére, ami nagy megtiszteltetés. Sok szállal kötődöm a Zeneakadémiához, már a diplomázásom évében elkezdtem tanítani a Liszt Ferenc téri intézetben, itt szereztem meg a doktori fokozatomat, s a japán évek alatt – 2017-ben hívtak meg a Tokyo College of Musicba – sem szakadt meg a jó kapcsolat, hiszen továbbra is rendszeresen felléptem a Nagyteremben. Örömmel mondtam igent a meghívásra, mert sok mindent szeretnék fejleszteni, s erre a Zeneakadémián rengeteg lehetőség adódik. Tokióból sem akartak teljesen elengedni, így számítanak rám továbbra, és arra is felkértek, hogy építsek minél szorosabb kapcsolatot a két ország, a két egyetem között.

◼Milyen tervekkel kezdett neki a munkának a Zeneakadémián?

Elsősorban a cserekapcsolatokra koncentrálok, s minden ismeretséget, amelyet az eddigi pályám során szereztem, arra akarok használni, hogy segítsek a tehetséges fiatalok nemzetközi karrierjének elindításában. Szeretnék sokkal több lehetőséget biztosítani a szereplésre, hogy ne csak kineveljük, hanem meg is mutassuk legjobbjainkat. Kiváló művészeket nyertem meg arra, hogy mesterkurzusokat tartsanak, szeretném a tehetségközpontot továbbfejleszteni a Zeneakadémián. A mostani helyzetben még nehezen alakulnak a nemzetközi projektek, de bízom benne, hogy a járvány után megvalósul az a pezsgő zenei élet, amit elképzeltem.

◼Mindig tudatosan építkezett, legyen szó tanulásról, versenyekről, koncertekről, szólista vagy tanári pályáról. Ilyennek tervezte?

Talán inkább úgy fogalmaznék, hogy jó úton járok, de még korántsem lehet hátradőlni, még rengeteg tervem van minden téren. Ha megnézzük a régi, nagy zongoraművészeket, a tanítás egyikük számára sem volt mellékvágány. Amit az ember megtapasztal a pódiumon, azt tovább kell adni, a tanítás és a koncertezés teljes mértékben kiegészíti egymást. Csak meg kell találni a fellépések és a tanítás közötti egyensúlyt, s fontos jól beosztani az időt. Nekem a szólófellépések mellett a kamarazenélés is fontos, szép sorozatom lesz a Zeneakadémián. Japánban is több hangversenyt adok, amikor januárban egy hónapot töltök ott, többek között Oszakában, a Japan Century Symphony Orchestrával, Nagojában, Szapporóban és Tokióban is szerepelek. Számos új, izgalmas darab és feladat vár rám.

◼Felesége, Yuki is zongoraművész, így gondolom, két kisfia is a zongora mellett ül már...

Olyannyira, hogy Benike a tokiói egyetem zenei óvodájába is járt, négyéves kora óta tanul zongorázni, ugyanis a Tokyo College of Music képzései óvodától a doktori diplomáig nyúlnak. Most, hogy visszaköltöztünk Budapestre, itt folytatja a tanulást. Dávidka még óvodás, ezért a feleségem foglalkozik vele. A Japánban töltött évek után különösen fontosnak tartjuk ezt, hiszen ott már háromévesen zongorázni kezdenek a gyerekek. Először az anyuka jár egy évig zeneoktatásra, hogy a gyakorlásban tudjon segíteni a kicsinek. Végigüli az órákat a gyerekkel, jegyzetel, s otthon együtt veszik át az anyagot. Japánban nagy hangsúlyt fektetnek a zenetanulásra, hiszen az az általános műveltség része. Őszintén megvallva, titkon várom azt
a pillanatot, amikor majd a gyermekeimmel léphetek a nagyközönség elé, például egy szép Schubert-négykezessel…

Borítófotó: Farkas Gábor a zongoránál. Fotó: Raffay Zsófi