Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye székhelye bár kulturális szempontból soha nem ért fel Budapesttel, Péccsel vagy Szegeddel, színházi és képzőművészeti élete valaha nagyobb figyelmet érdemelt. Ma a Miskolci Nemzeti Színház országos rangú, szakmai elismerésekkel rendszeresen dekorált társulat, de a valódi kulturális pezsgés mégis háttérbe szorult: a Nemzetközi Operafesztivál a koronavírus-járvány áldozata lett, a Herman Ottó Múzeum és a Miskolci Galéria csupán a regionális kulturális életre van hatással, a könyvtári hálózat működése pedig gyakran problematikus. Igaz, a Miskolci Szimfonikus Zenekar továbbra is meghatározó tényező; ők Török Levente vezényletével, nagyzenekari felállásban szólaltatták meg Ennio Morricone legismertebb filmzenéit a CineFest Paradiso koncerten a 21. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon is.

Teltház a vetítőteremben 
Fotó: Horváth Csongor/CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál

 

Korábban a filmfesztivál kísérőrendezvényei beszélgetések, kiállítások, közönségtalálkozók voltak, idén viszont a valódi fesztiválhangulat irányába mozdultak el a szervezők: élő zenei koncertek, szabadtéri fellépések is bekerültek a programba, így nagyobb hangsúlyt kapott a városi közösségi élmény. A Shake It Up! utcazenének köszönhetően már az első estén élettel telt meg a Főutca, öt programhelyszínen – a Széchenyi István utca Városház tér és Szinva terasz közti szakaszán – huszonöt fellépő, köztük Sena Dagadu, az Irie Maffia egyik frontembere, Ganxsta Zolee és Takács Vilkó akusztikus bluesformációja, a Dos Diavolos, Németh Juci és G. Szabó Hunor, valamint a Tom Waits- és JJ Cale-slágereket előadó, country/folkdalokkal is készülő Varga Livius Show Band igyekezett vissza-hozni a fesztiválnak az elmúlt években csökkenni látszó renoméját. A szervezők felismerték: elfogadhatatlan, hogy világhírű rendezőknek és színészeknek tapsol a közönség az általában telt házas első vetítéseken, miközben a városban sötétedés után már szinte csak a villamos csörömpölése jelent némi életet. (Más kísérőprogramok azonban teljes kudarcba fulladtak: „A játék olykor megajándékoz” – Darvas Iván élete képekben című kamaratárlat megnyitója után tizenöt perccel a Miskolci Galéria Rákóczi-házában már senki nem volt, arról nem beszélve, hogy a kiállítás pocsék helyszínt kapott az egyik sarokban…)

Koltai Róbert a CineFest életműdíjasa
Képforrás: CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál sajtófotó

 

A CineFest a kortárs norvég filmművészet legújabb alkotásait emelte középpontba, az Európai Mozi Nagykövete elismerést Erik Poppe norvég filmrendező kapta (két magyar életműdíjast is ünnepelhettünk: Koltai Róbert színész-rendezőt és Tímár Péter rendezőt). Bár kétségtelenül nem a hatvanöt éves alkotó a leghíresebb név a skandináv filmesek között (nem is kell csak Bergmanra gondolnunk, ott van Lars von Trier vagy Joachim Trier), de az emberi drámák és társadalmi-politikai témák iránt fogékony rendező legújabb filmje, a Quisling: Az utolsó napok méltó volt a fesztivál zárófilmjének. A két és fél órás mű Vidkun Quislingről, Norvégia hazaárulásért és háborús bűntettekért kivégzett náci kollaboráns kormányfőjéről szól, történelmi dráma, árnyalt emberi és pszichológiai dimenziókkal – Peder Olsen, a Norvég Evangélikus Egyház tábori lelkésze naplóját alapul véve – kibővítve festi le Quisling alakját. Ráadásul a közelmúlt egyik legmegrázóbb európai filmje, a 2011‑es Utøya-szigeti terrortámadást feldolgozó Utøya, július 22. rendezője Gard B. Eidsvold személyében olyan színészt talált Quisling megformálására, aki hitelesen jeleníti meg a saját hatása alá került, Messiás-tudatú politikust.

A rendező elmondta, rengeteg kutatómunkát fektet filmjeibe, és az új alkotást elsősorban a megbocsátás, a kegyelem és az ördögi tettek felől olvassa.

Maroknyi ember kedves jelenetnek lehetett szemtanúja a zárógála előtt: a fesztivál szervezői bemutatták egymásnak a hózentrógeres Poppe-ot és a kabátja zsebébe dugott kezű Nemes Jeles Lászlót, aki az Árva című, néhány nappal korábban a velencei filmfesztiválon bemutatott filmjét hozta el a mustrára. Mindkét alkotó lelkes rajongója a 35mm-es filmkópiának, amely a digitális formátumnál gazdagabb vizuális élményt nyújt, és egészen másfajta rendezői hozzáállást, munkaszervezést igényel. Ezt a kapcsolatot a CineFest is felismerte: a norvég művész tiszteletére levetítették A láthatatlanok című (2008) filmjét mozivásznon és 35mm-es filmkópiáról, éppúgy, mint az Árva második előadását. A CineFest a világ legjelentősebb filmalkotásait igyekszik elhozni. A versenyprogramban hét magyar gyártású alkotás szerepelt, négy nagyjátékfilm és három dokumentumfilm. A magyar filmesek sorra Miskolcot választják, hogy először mutassák meg a közönségnek a filmjüket, hetekkel a hazai premier előtt – összegzett lapunknak Bíró Tibor fesztiváligazgató.
 

Suzanne Lindon és Sara Giraudeau a Rokonidők című film egyik jelenetében
Forrás/forgalmazó: ADS Service Kft.

 

Nemes Jeles László Árvája kételymentes sikert aratott. A történet 1957-ben játszódik: a tizenkét éves Hirsch Andor (Barabás Bojtorján) már nem emlékszik rá, mégis várja a náci haláltáborba hurcolt édesapja hazatérését. Helyette egy idegen jászberényi hentes, Berend (a szerep kedvéért magyarul beszélő Grégory Gadebois, akinek különleges hangja tökéletesen illik kiismerhetetlen karakteréhez) költözik hozzájuk. Andor kezdetben ellenáll, de a konfliktusok és a veszteségek hatására fokozatosan alkalmazkodik az új helyzethez. A filmben a családi és nemzeti traumák párhuzamba állnak: az apátlanság, a múlt feldolgozatlansága és a túlélés kényszere határozza meg a címszereplő életét. Erdély Mátyás, a Nemes Jeles korábbi filmjeit (Saul fia, 2015; Napszállta, 2018) is fényképező operatőr munkája lenyűgöző, emeli a film vizuális és narratív hatását.

Az Árva kézenfekvő párhuzamot kínál Gothár Péter Megáll az idő című klasszikusával, de még erősebben jelenik meg az 56-os forradalom utáni világ: a falakon Rákosi és Lenin képe lóg, a forradalmárok bujkálni kényszerülnek, és ha elkapják őket, fényes nappal, a nyílt utcán halál vár rájuk.

A mindennapokat a sport – különösen a foci és a boksz – iránti rajongás, a sorsjegyek árusítása szövi át, miközben mindenki tudja: az újságok legfeljebb a hirdetések között írnak igazat. Az 1940-es és 1950-es évek mély nyomot hagytak nemcsak a társadalmon, hanem rajtam is – mondta az alkotó a vetítés után, kiemelve, hogy Erdéllyel sokat beszéltek arról, miként lehet az általuk bemutatott világ kedves és szelíd is. A film egyszerre rendelkezik realizmussal és elemeltséggel – húzta alá, hozzátéve, hogy ők intenzíven, nem intellektuálisan, hanem zsigerileg átélhető módon akarták kalauzolni a nézőt az adott korba.
 
BUGONIA (2025)

Jelenet a Bugonia című filmből
Forrás/forgalmazó: UIP-Duna Film

 

Két másik alkotást emelek ki a mustrán látott tizenhárom egész estés film közül. A görög rendező, Jórgosz Lánthimosz (A homár, 2015; A kedvenc, 2018; Szegény párák, 2023) legújabb társadalomkritikus őrülete, a Bugonina a dél-koreai Mentsétek meg a zöld bolygót! remake-je. A film groteszk, morbid humorral kapcsolja össze a társadalmi egyenlőtlenségeket és az összeesküvés-elméleteket: Teddy (Jesse Plemons) és Donny (Aidan Delbis) konteóhívő unokatestvérek elrabolnak egy „rettentően veszélyes lényt” (Emma Stone), akit az andromédiai udvar magas rangú tagjának tartanak, pedig a valóságban egy nagyvállalat milliárdos vezérigazgatója. Stone zseniális a „megtestesült nagyvállalati gonosz” szerepében. Az ír Robbie Ryan – egyébként 35 mm-es filmet használó – fényképezése nyomasztó, mégis lenyűgöző atmoszférát teremt, míg az angol Jerskin Fendrix zenéje szándékosan harsány és drámai.
 

Az elnök tortája
Képforrás: CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál sajtófotó> / Forgalmazó: Inter-Com Zrt.



Az iraki Haszan Hadi cannes-i Caméra d’Or-díjas debütfilmje, Az elnök tortája Szaddám Huszein rezsimje alatt játszódik, s két nappal a véreskezű elnök születésnapja előtt kezdődik. (Az alkotás három elismerést kapott a CineFesten: a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége, a FIPRESCI, az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége, a CICAE és az Ökumenikus Zsűri ismerte el.) Lamia, Száíd és az előbbi nagymamája, Bibi mocsaras vidéki településen, gyékényházakban élnek, a két kisgyermek csónakkal jár iskolába, ahol skandálniuk kell: „Lelkünkkel és vérünkkel Szaddám Huszeint szolgáljuk!” A diktátor születésnapjára minden háztartásban tortát kell sütni, ám a nagymamának még arra sincs pénze, hogy új iskolai egyenruhát vegyen a gyereknek, nemhogy a városba menjen a torta alapanyagaiért 1991-ben, az amerikaiak bombázta, szankciókkal sújtott, mélyszegénységbe süllyedt Irakban. Hadi rendezése nem feltétlenül fedi fel a valóságot (a Dohai Filmintézet és amerikai producerek együttműködéséből valósult meg), de könnyeket előcsaló, érvényes társadalmi dráma, emellett a szép és tehetséges főszereplő, Baneen Ahmad Najjef felfedezésével is megajándékoz.

Ha akadtak is hibái, jó érzés volt látni, hogy a CineFesten kilenc napon keresztül minden a moziról szólt. Valószínűleg mindenki megtalálhatta a kedvencét: a komédiák (Scarlett Johansson első rendezése, Eleanor, a lenyűgöző a kilencvenöt éves June Squibb főszereplésével vagy Ethan Coen humoros filmnoirja, Szivi, ne) éppúgy sokakat megmozgattak, mint a testhorror és utópia keverékének látszó munkák (a francia Julia Ducournau kőkemény Alphája), az ígéretes szociodrámák (az Amazonas mentén élő brazil kislányok kiszolgáltatott helyzetét bemutató Manas) – vagy a kevésbé sikerült magyar filmek (Fligeauf Bence Jimmy Jagurája és az Oscar-díjas Deák Kristóf Egykutyája). Mindez egyet bizonyít: a CineFest megérdemelten foglal helyet az éves fesztiválnaptárban!

 

Nyitókép: Barabás Bojtorján és Nemes Jeles László az Árva miskolci premierjén
Képforrás: CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál