Maurice White, az Earth, Wind and Fire zenekar vezetője válaszolt így egyszer arra kérdésre, hogy mi a soulzene lényege. Ennél pontosabb meghatározást aligha lehetne adni a több gyökérből táplálkozó műfajra, amely az afroamerikai zenészek köréből indult el világhódító útjára a múlt század hatvanas éveiben. A mozilátogatók pedig már idehaza is megmártózhatnak abban a zenei élményben, amely feledtet minden bánatot, és segít kiszakadni a hétköznapokból. A Respect a soul királynőjének is nevezett Aretha Franklin életéről készült film. Az énekesnő pályáját indulásától karrierje csúcsáig követi.
Címe Franklin nagy világslágerére utal, de saját életére, a feketék megbecsüléséért vívott harcára és nem utolsósorban a rendezőnő szándékára is mutat. Liesl Tommy ugyanis a legnagyobb tisztelettel és tapintattal nyúlt a témához – egy olyan asszony életéhez, akit környezete csak „jégkirálynőnek” nevezett, s akinek nehéz természetétől nemcsak mások, de saját maga is szenvedett.
A film ilyen értelemben rokonságot mutat a néhány évvel korábban bemutatott Bohém rapszódiával, amelyben Freddie Mercury alakját szelídítették az alkotók egy önmagával vívódó, finom művészlélekké, szemérmesen elhallgatva azt, ami vad és valóban bohém volt benne. Aretha Franklin ugyanerre a sorsra jutott a róla készült filmben. Az énekesnő küzdelmei, nehéz gyermekkora, rossz első házassága, néhány magánéleti és szakmai zuhanása természetesen helyet kapott a történetben. De személyiségének árnyoldalairól, karrierjének csúcspontja utáni időszakáról, a soulskatulyából való hasztalan kitörési kísérleteiről, a pályatársakkal – főként Diana Ross-szal és Tina Turnerrel – vívott harcairól (akiknek népszerűsége a nyolcvanas években is töretlen volt, ellentétben az övével) már semmit sem tud meg a néző. Ahogyan arról sem értesül, hogy Aretha végül hogyan békélt meg a soul királynője titulussal, s hogy mekkora tisztelettel beszélt a zeneileg nyomában járó fiatalabb nemzedékről. Utolsó lemezére 2013-ban olyan dalokat is felénekelt, mint például az akkor huszonöt éves Adele Rolling in the Deep című világslágerét. Ehhez kellett az alázat.
E fentiekről azonban a filmben nem esik szó. Hiszen az énekesnő életét az alkotók a hetvenes évek elejéig követik csak nyomon, vagyis bő negyven év hiányzik a történetből. Csupán a végfőcím alatt villan fel néhány kép és lexikonszerű adat az utóbbi évtizedek eseményeiről. Ráadásul az első harminc esztendő is furcsa bakugrásokkal tárul elénk. Pedig játékidő volna bőven, hiszen az alkotás több mint kétórás.
A filmet mégis érdemes megnézni. A gyönyörű képi világ által izgalmasan elevenedik meg a negyvenes, ötvenes, hatvanas évek Amerikája, a feketék élete, a polgárjogi mozgalom. De a legfontosabb az a muzsika, amely elválaszthatatlan a dzsessz, a blues és a gospelek világától, vagyis maga a soul. A zene pedig csodálatos hömpölygéssel árad a filmben az elejétől a végéig.
Skye Dakota Turner lenyűgöző alakítást nyújt a gyermek Aretha megformálójaként. Jennifer Hudson pedig ragyogó soulkirálynőként tekint le ránk a filmvászonról. Őt halála előtt még maga az énekesnő választotta ki a szerepre. Természetesen jól tudta, hogy ki az, aki képes lesz a XXI. század második évtizedében a ma már héttérbe szorult csodálatos műfajt megszólaltatni és őt megeleveníteni. Nem tévedett.
Hudson baptista családba született, akárcsak a világhírű énekesnő. Gyermekkorában erős hatást gyakorolt rá Whitney Houston, Patti LaBelle és maga Franklin. Hazája 2004-ben ismerte meg, amikor megmérettette magát az American Idol tehetségkutató versenyben. Ezt, sokak felháborodására, nem ő nyerte meg. A zsűri ekkor nem eléggé, viszont később a zenei és a filmes producerek igencsak értékelték sokrétű tehetségét. Pályája ívelni kezdett, ma már egy Oscar- és egy Grammy-díj tulajdonosa. Karrierjének pedig méltán jelenti a csúcsát ez a mostani szerep. Még akkor is, ha a Respect lehetett volna összeszedettebb, árnyaltabb, hitelesebb.
A Respect utolsó nagyjelenetében az alkotók és a színészek – főképp Hudson – valóságos csodát teremtettek, amikor a vászonra varázsolták Aretha Franklin 1972-es nyilvános lemezfelvételét, amelynek érdekessége, hogy képi anyaga csak néhány éve, az énekesnő halála után látott napvilágot. A filmben lenyűgöző módon elevenedik meg ez a vallásos áhítatnak is beillő koncert, amelynek során a világi souldalok helyett Franklin visszatért a gyökereihez, és gospeleket énekelt egy Los Angeles-i baptista templomban. Itt nem a drága ruhákban pompázó és gyémántokkal felékszerezett soulkirálynő, hanem egy ekkorra már sokat szenvedett istenkereső, fiatal fekete nő áll előttünk. Imádkozik és énekel. Bár e kettő itt egy és ugyanaz.
