A Vígszínház, immár úgy látszik, örök sikerdarabját, A padlást játssza. Sikerdarab. Talán nem elég jó csengésű a kifejezés, talán van némi lekicsinylő felhangja is. Pedig ezúttal csipetnyi él sincs benne. Siker – a szó legjobb, klasszikus értelmében. Siker, amelyet nem üres, mindenáron szórakoztatni vágyó kommersz darab ért el, hanem finom ízlésű, megkapó gondolatvilágú, zenét és prózát pontos egyensúlyban tartó, látványában izgalmas, könnyedségében mélységet is ismerő játék. A közönség szereti, élvezi, boldogan nézi, önfeledten elmerül költészetében, játékosságában, kicsik és nagyok újra meg újra látni akarják. Egyszer, kétszer, többször, ezerszer, és A padlás, nálunk szokatlan a szám, mára eljutott az ezredik előadáshoz.
A Félig mese – félig musical ősbemutatóján, 1988. január 27-én este lelt rá először az évszázadok óta bolyongó négy szellem a reményteli padlásra. Azon az estén nyílt ki először, akár egy kagylóburok, a háztető, borult csillagos ég a nézőtér fölé, akkor labdáztak a szellemek, akiket csak a nyíltszívűek láthatnak, először Mamóka szilvás gombócaival, mászott föl hegedűjével Süni, a zenészlány a háztetőre, hogy megjavítsa Robinsont, a robotot, aki már beavatta a titokba a jóra fogékonyakat, hogy a négy szellem, nem más, mint a Herceg (Méhes László), aki verset mondott Csipkerózsikának, ahelyett, hogy megcsókolta volna, így a királylányt egy másik herceg ébresztette fel, Lámpás (Rudolf Péter), a nyolcadik törpe, akit hét társa, meglátva Hófehérkét a bányában felejtett, a Kölyök (Pápai Erika), az őszinte kisfiú, aki kimondta, „meztelen a király”, és Meglökő (Rácz Géza), aki hóhér létére meg akarta menteni a fiút, de mindkettőjüket elsodorta a tömeg. Csipkerózsika, Hófehérke, A király új ruhája – a meseirodalom létező és nem létező figurái ők, akik a zeneszerző Presser Gábor, a szövegkönyvíró Horváth Péter, a dalszövegszerző Sztevanovity Dusán, a dramaturg Radnóti Zsuzsa és a rendező Marton László alkotásában új életre keltek. Az évszázadok óta bolyongó szellemek, akik azt a helyet keresik, ahol majd rájuk talál a Révész, hogy végre magával vigye őket is oda, abba a másik világba, ahol élnek az emlékek…
De addig még újabb kalandok várnak rájuk. Mert a padlás mégsem olyan elhagyatott. Ott van az unokákra vágyó tüneményes Mamóka, Tábori Nóra sok humorral, bájjal és szeretettel megformált nagymamája, a maga kisszerűségében hatalmat sejtető házmester, Témüller, Balázs Péter groteszk rajzolatában, Vallai Péter némi emberséget már érző detektívje, Seress Zoltán rettegő tűzszerésze, és persze a főhős, a csak robotjának bűvöletében élő Rádi Kaszás Attila magával ragadó megformálásában, Süni, Igó Éva szerelmes hegedűs lányként, Sipos András, aki minden este bebújt a robotba, hogy onnan üzenjen mindentudó Robinsonként, meg Hegedűs D. Géza, az érkező Révész, akit elvarázsol, hogyha csak egy röpke pillanatra is, de mintha újra ember lehetne.
A színészek – Jánoskúti Márta játékos-karakteres kosztümjeiben, Fehér Miklós látványában és technikai bravúrjaiban is nagyszerű díszletében – játszani kezdtek, felcsendültek a dalok, amelyek vitték a szereplőket, ha kellett lírain lebegve, másutt groteszk iróniával, vagy csak humorral és bájjal.
És megteremtődött az a színházi előadás, amelynek meseszerűségében azért ott volt a valóság, játékosságában a költészet, és ahogy ígérte, egyaránt szólt kilencéveseknek meg a kilencvenkilencet taposóknak.
Azóta a második, lassan a harmadik színházjáró nemzedék nézi A padlást, sokszor szüleivel, nagyszüleivel, az akkori fiatalokkal. Szereposztásra új és új szereposztás jött, sokan vannak, akik már az égi társulat tagjaként figyelik, rátalál-e Révész a láthatatlan szellemekre, meg azt is, hogy az egykori Lámpás, Rudolf Péter ma ugyan a színház igazgatója, de talán hajlandó lenne még beállni az előadásba, és ott van a mai szereplők közt, a színház jogfolytonosságát bizonyítva a premier tüneményes Sünije. Igó Éva Tábori Nóra legendás szerepét, Mamókát formálja remekül.
